Hrabaliana I.

Bohumil Hrabal pályaszakaszai

Idén tavasszal, Bohumil Hrabal születésének kilencvenedik évfordulóján a Kalligram Kiadó újra megjelentette azt az eredetileg már 1996-ban publikált kötetet, amely a cseh szerző korai, a negyvenes és ötvenes évek fordulóján keletkezett írásaiból válogat. A Skizofrén evangélium szerkesztői ügyesen ezek mellé állítják a hatvanas évek elején publikált elbeszéléseket, amelyek jelentős részben Hrabal korai - féktelenül csapongó, szürrealisztikus - szövegeinek letisztultabb, vagy ha úgy tetszik: a korízléshez jobban igazodó változatai. A kötet éppen azt példázza, hogy Hrabal prózáját nem egyetlen tömbből faragták, bár a magyar közönség általában egyetlen egészként olvassa - nem, vagy csak alig érzékelve a stiláris, illetve az ennél is lényegesebb jelentéstani különbségeket.

Persze, mind az író, mind a kiadáspolitika mindent megtett azért, hogy a különbségek elhomályosuljanak. Az író, bizonyára nem a megtévesztés szándékával, újra meg újra a fiókja mélyéről húzott elő kiadatlan írásokat, a kultúrpolitika pedig - szeszélyes cikk-cakkok szerint - hol tűrt, hol pedig tiltott (összekuszálva ezzel az egyébként sem egyenesvonalú fejlődési pályát). Hrabal mindenesetre tisztában volt a maga átalakulásával, amikor korai írásainak 1970-ben kiadott (de már a terjesztés előtt betiltott) kötetének végén így írt: „Hogyan dolgozhatja fel magát az ember a zsenge kezdeményektől az ilyen nagyhangú pofázásig? Mi az az ív, amely a fiatalosan naiv szecessziós verselményektől az efféle mérgezett műalkotásokig húzódik? Hogyan lehetséges a legelésző bárányka metamorfózisa azzá a farkassá, amelyik nemcsak mindazt szétmarcangolja, ami az útjába kerül, de amelyik végül önmagába is belemar?”

Nos, a Hrabal-filológia azóta részletesen adatolja az író és a csehszlovák kommunista cenzúra több évtizedes bújócskáját. Legyen elég itt csak annyi, hogy a szerző első könyve csak 1963-ban, tehát 49 éves korában jelent meg, s ez már önmagában is magyarázza a különböző időpontokban keletkezett szövegek egymásba torlódását. Utólag, nagyfokú leegyszerűsítéssel talán azt mondhatjuk, hogy Hrabal legjellegzetesebb művei három nagyobb csomópont köré rendezhetők. Az elsőbe az ötvenes évek közepéig íródott, önmagukban is vegyes irányultságú szövegek tartoznak, melyekre az elemek kaotikus fortyogása, az egymásnak feszülő erők vad robbanása jellemző - egyfajta egzisztenciális szürrealizmus jegyében végigvitt reménytelen lobogás, a konvencionális életstratégiák rombolása. A második nagy korszak a hatvanas években publikált kisprózák világa, amely kiemelkedve a teljes reményvesztettségből átvezet a sokdimenziós élet minél teljesebb átéléséhez. Ekkor jelenik meg a kollázs, amelyben a hétköznapi élet legkülönfélébb - gyakran egymást is kioltó - elemei szikráznak össze. Ebben a pályaszakaszban kerül előtérbe a groteszk ábrázolás, mivel a szöveg olyannyira gyorsan villódzik a tragikum és a komikum síkja között, hogy a két pólus szinte egybeolvad: felemelkedik a groteszk szintjére. A valóságból vett nyersanyag fittyet hány a valóságra: szenny és ragyogás egyetlen képzuhataggá egyesül. (Ebben az időszakban egyetlen kivétel van: a Szigorúan ellenőrzött vonatok - amely ugyancsak korábbi szövegek kisregénnyé formált átdolgozása.)

A harmadik pályaszakasz a hetvenes években kezdődik, amelyre most csak röviden térhetünk ki. Az irányváltás mindenesetre mélyen beleszánt Hrabal addigi prózájának jelentéstani szerkezetébe. A régi szereplők mosolya elhalványul, arcuk rajzolatát tragikus visszfény redőzi. A poétikai megformálás látszólag változatlan, de megjelenik egy teljesen új motívum: a hősök - a korábban szinte csak növényi életet élő nagy dumások - önértelmezésének motívuma, amely az élet egyszerű megélését sorsképletbe fordítja át. Ennek a pályamódosulásnak a csúcspontja két kisregény: az Őfelsége pincére voltam, illetve a Túlságosan zajos magány. Mindkét mű immár „fejlődést” ábrázol - hiszen az „önértelmezés” mindig folyamat jellegű. Az előbbi egy pikolófiú, egy szállodapincér karrierjéről szól: utazás az életen keresztül a bölcsesség kegyelmi állapotáig. A Zajos magány viszont a bölcsesség nyugalmát is szertefoszlatja. Felszakadó vallomás, amely az életcsőd megtapasztalástól az öngyilkosságig vezet.

Hrabal divatos és kissé felszínes magyar recepciója a hatvanas évek elementáris szövegeire épül. Arra a csodaszerűen banális pillanatra, amikor az életre mégis „igen”-t mondunk. Első könyvének címe, a Gyöngyszem a mélyben metaforikus tömörséggel utal arra az élményre, amely a hrabali prózát élteti, ami szövegeit megemeli. Gyakran idézett ars poeticája szerint azért merült alá - sokféle foglalkozást választva - az élet mélyebb rétegeibe, hogy megélhesse a megrendítő élményt: az emberi lélek mélyén olykor megpillantható egy gyöngyszem. „Azóta szeretem azokat az embereket, akik fölött pálcát törnek, akik miatt mossák a kezüket. Azóta tudom azt is, hogy azok az emberek, akiket szeretek, inkább mutatják durvának magukat, s játsszák a bohócot, semhogy szemérmük ellenére kimutassák igazi érzelmeiket. (…) Hiszen közülük némelyek egy-egy pillanat vagy esemény hatására egyszerre csak feltépték ingüket, megmutatták szívüket, és akkor döbbenten láttam, hogy gyémánttal van a szívükbe vésve az, amiről a filozófusok beszélnek”.

Az 1963-1966 között kiadott első könyveiben Hrabal a „nagyhangú pofázó” szerepében szólal meg. Ez a szerep - paradox módon - szemérmes rejtőzködést takar, feloldódást a sörkocsmák anonim világában, de a nézőpont híven tükrözi az írói szemlélet lényegét: azt az alázatot, amelyet az élet csodálatos teljessége és a másik ember sorsa iránt érez. Az író egyszerűen csak rögzíti a kocsmákban hallott elmélkedéseket, majd szürrealista technikával kollázst készít belőlük. Módszerét egy 1966-ban adott nyilatkozatában így magyarázza: „A mindennapi élet annyira drámai lett, hogy elég először csak összeírni a dolgokat, és aztán egy bizonyosfajta megindultság szemszögéből csoportosítani, osztályozni őket”.

Talán nem túlzás azt állítani, hogy Hrabalt leginkább a társadalom szélére sodródott emberek izgatják. Úgy gyűjti be a történelem alatt élő emberek vágyait, furcsa élményeit, mint nagy folyók a vízgyűjtő területükről lezúduló csapadékot: életutak hömpölygő sorozatát kapjuk, kisiklott sorsok hullámzó áradatát. Hősei azután lépnek elő, hogy elvesztették biztonságukat, életük iránya elhomályosult. „Olyanok vagyunk, mint az olivabogyó, csak összetörve adjuk ki önmagunk legjavát” - idézi a bibliai szöveget. A kitaszítottság állapotában az ember meztelenül áll: embersége - ha rendelkezik egyáltalán ilyesmivel - tisztán kirajzolódik. Hőseiről rendre kiderül, hogy mindüknek van vágya, titka, szenvedélye, de legalább egy nagy sztorija. Még azok is egy csillogó emlék bűvkörében élnek, akiknek a jelen már csak fakó díszlet. A kudarc, az életcsőd megszépül ebben a világban, a kocsmai dumálás megemeli a történetet: az álom és a patologikus képzelgés határán új minőség keletkezik. Ennek a harsány életigenlésnek a lényegét metaforikus tömörséggel rögzíti Hrabal második kötetének címe, a lefordíthatatlan Pábitelé. (A kifejezés magyarítására három ajánlat létezik: „átlényegítő”, „átámító”, „önvilágámító”.) A szó mindenesetre olyan embereket jelöl, akik szerencsétlen sorsuk ellenére valamilyen rózsaszínű álomvilágban élnek. Különcségük, nagyotmondásuk azonban emberi tartalommal telített. A képzelet kalandját elutasító, ámításmentes világgal szemben ők a valódi értékek hordozói.

A bővérű figurák, a tündérek és kísértetek nélkül is felsejlő fantasztikum egyaránt azt sugallja, hogy az életben minden lehetséges. Első pillantásra talán úgy tetszik, hogy a mesélőkedv felszabadítása összefüggéstelenségre vezet, hiszen a szerző számára nem léteznek fontos és kevésbé fontos dolgok. De a kollázstechnikával szerkesztett epizódok az összehasonlítás, a kölcsönös egymásra vonatkoztatás révén nyernek jelentést. Az ábrázolt életszeletek realitása a teljes hitelesség benyomását kelti, de ezzel együtt fantasztikus és kísérteties. Minden oldalon elkápráztatja az olvasót egy olyan epizód, mint az ifjú szélhámossal kacérkodó hentesné és a féltékeny férj esete:

- Maga is katolikus? - örvendett meg a hentesné.

- Én is - felelte Viktor úr, s felvetette kék szemét, és kitátotta száját, Hyrmanová asszony pedig előrehajolt, s beleeresztett egy vékony szeletke sonkát, és hagyta, hogy gyöngéden az ujjába harapjon. Ezt látva Hyrman úr keményen megragadott egy citromot, és beleverte az egyik disznópofába. (Bambini di Praga, 1947)

A népi nevetéskultúra felidézése Hrabalnál régi cseh hagyományra vezethető vissza: a vásári bohózat és a népi barokk szertelen világát idézi. Ez a hagyomány szamárfület mutat a különböző tekintélyektől szentesített hivatalos világnak, és a normák alatt lappangó „második élet” természetes demokratizmusát tükrözi. Ez a világ korántsem elidegenedett, a szörnyűségek nem igazán félelmetesek, és a lappangó romlást spontán életkedv egyenlíti ki. Az infernális erők szabad garázdálkodása megnyitja az életnek azokat a metafizikus távlatait, melyeknek érzékeltetésére csak a középkori karneváli groteszk volt képes.* Alkalmasint úgy érzi az ember, mintha Hieronymus Bosch vásznai előtt állna: „És a konyha falai úgy csillogtak, mint egy barlang falai. Szomorú férfiak csókolgattak terhes nőket, a háttérben fehér ökrök viaskodtak egymással, az ágy fölött egy fiatalasszony térdelt, és pacalt mosott a patakban”. A testiség földközeli ábrázolása karneváli jellegű, hiszen Hrabal nem szatírát ír, nem csupán a tagadó nevetést ismeri. A fekete humor drasztikuma kiegészül egy megértő, esetenként meghatóan naiv „fehér” humorral. Az öröm és a mozgás átjárja még a legképtelenebb dolgokat is: az életerő önérték, általa minden értelmet nyer.

Van valami átsütő erő ebben a prózában, ami a cseh társadalom plebejus hagyományát idézi. Talán innét fakad, hogy Hrabal a magaskultúra szerepét az élet sokszínűsége és a vágyak tömegei fényében elhanyagolhatónak látja. Felfogása szerint az élet metafizikus távlatainak átélésében nem léteznek kiváltságok és eleve kiválasztottak: „a martinkemence belseje úgy zúg, mint egy szimfonikus zenekar”. Hősei botladoznak, szélhámoskodnak, de értéküket szívük tisztasága és harsány életszomjuk határozza meg. Kétségbeesett optimizmussal bizonygatja a szerző, hogy a perifériára szoruló ember nem torzul el, hanem csak elesettségét kompenzálja játékkal, fantáziálással, hazudozással. „Magának valahol a belsejében egy cérnára kötött pacsirta van” - mondja a mások szerelmei között reménytelenül keringő, de mindenkit felvidítő Emáneknek a mixernő (Emánek). Szinte észre sem vesszük, hogy a szerző mikor lendíti át az olvasót a valószínűség határán, így teremtve meg az önmaguk káprázatában lebegő emberalakokat.

Egyik legszebb, A berúgott dob című elbeszélésében Hrabal egy szimfonikus zenekar hallgatóságának és egy táncos mulató vendégeinek tömegverekedése közepéről fogalmazza meg önmaga helyét a világban: „Én már nem tudtam igazat adni se emezeknek, se amazoknak az öklöknek, letörtem egy vesszőt, és vezényelni kezdtem mindkét zenekarnak… csak tompa puffanások és jajgatás hallatszott… de nekem minden muzsikált, és meg voltam mentve, de bizonyos értelemben el is voltam veszve…, ám alighanem éppen ez a megmenekülés.” Nemcsak az író, de a filozófus is megszólal Hrabal hangján, amikor kimondja az emberi megmaradás maximáját: „hűség a harsogó szépséghez, akár az életünk árán is”.

Berkes Tamás