Illúziók, csalódások, tévutak

Egy könyvet a címe alapján megítélni éppúgy lehetetlen, mint valakiről a hajszíne vagy kézfejének hosszúsága alapján elmélyült jellemzést adni. Tagadhatatlan azonban, hogy a szellemes vagy elgondolkoztató cím messzemenően alkalmas az adott mű iránti figyelem felkeltésére s a legkülönbözőbb képzettársítások beindítására. Ha a címoldalon olyan diktatúrákat említenek, amelyek, úgymond, „kesztyűs kézzel bántak az alattvalókkal”, a történelem és a politika iránt érdeklődő olvasó valószínűleg habozás nélkül kezébe veszi a kötetet és belelapoz, s jó esetben hosszabb-rövidebb töprengés után előkeresi a pénztárcáját.

Talán nem helytelen előrebocsátanunk, hogy a Zora Hlavičková, Radka Lainová és Michal Straka által jegyzett munka joggal tart igényt az olvasók fentebb említett csoportjának az érdeklődésére. A szerzők olyan témakört és időszakot vettek szemügyre, melyek kutatása és elfogulatlan értékelése napjainkban is időszerű feladat: arra a kérdésre kerestek választ, hogy az 1918 utáni Magyarországon, Lengyelországban, Litvániában, Észtországban és Lettországban miért nem sikerült a nyugati típusú demokrácia maradéktalan kiépítése, s milyen társadalmi-politikai előfeltételek tették lehetővé a tekintélyuralmi törekvések sikerét. Ilyen irányú vizsgálataikat nem csupán a múlt megismerésének a szándéka indokolja, hanem az a tény is, hogy bár a két világháború közötti időszaktól hosszú évtizedek választanak el bennünket, az akkor történtek hatása - áttételesen - napjainkban is érzékelhető a szóban forgó országok társadalmában.

A kutatások egyik legfőbb tanulsága, hogy a demokrácia jövője ezekben az államokban (is) kezdettől fogva bizonytalan volt. Az évszázadok óta fennálló monarchiák összeomlása és az őket felváltó köztársaságok megalakulása „egyik napról a másikra” ment végbe, a polgári jogegyenlőség princípiumainak az érvényre juttatása és széleskörű akceptálása azonban bonyolult és hosszan tartó folyamatnak ígérkezett. Az újonnan létrejött köztársaságokat a stabilitás hiánya jellemezte; a politikai pluralizmus híján volt a mélyebb gyökereknek, számos párt csak mozgalmak vagy „elit klubok” formájában létezett, és számottevő hátország s társadalmi befolyás nélkül próbálta érvényesíteni az elképzeléseit. Különösen negatív tényezőként volt jelen, hogy a függetlenségüket éppen csak elnyert országoknak „kezdettől fogva a háború utáni évek rossz gazdasági és szociális viszonyaival kellett dacolniuk”, ami sötét árnyékot vetett a jövőjükre. Magyarországot, Lengyelországot és Litvániát az is hasonlóvá tette egymáshoz, hogy szuverenitásukat évszázadok múltán visszanyert államalakulatokról volt szó, míg Észtország és Lettország önálló államként először jelent meg a térképen.

A fentieken túl azonban más körülmények is voltak, amelyek kérdésessé tették a demokrácia jövőjét az említett országokban. Magyarországon például a demokrácia sokak szemében nem volt több a győztesek által a legyőzöttekre kényszerített, idegen érdekeket szolgáló rendszernél. Súlyos problémaként merült föl a társadalmi pozícióihoz ragaszkodó régi elit és az 1918-1919 folyamán színre lépett s az új vezető réteg szerepét betölteni szándékozó - többnyire heterogén és ingatag társadalmi bázisú - csoportosulások éles konfliktusa. A társadalmi elit kérdése a többi országban is lényeges befolyást gyakorolt az események alakulására. A korábbi elitek a hatalommal együtt számos esetben a vagyonukat is elveszítették, s mind az öt országban olyan vezető rétegekre volt szükség, amelyek „a prosperitás és a politikai kultúra zálogai lehettek volna”. Az 1918 utáni új, a demokrácia ügyét felvállaló elitek azonban „sok tekintetben nem teljesítették a feladatukat”, többek között nem sikerült felszámolniuk a monarchista tradícióban gyökerező szellemiséget, melynek egyik legjellemzőbb megnyilvánulását az autoritás, a „rend” iránti vágy jelentette. Az orvoslás nélkül maradt gazdasági-társadalmi bajok, a politikai parlamentarizmussal együtt járó „meddő” viták és „fölösleges” procedúrák számos emberben érlelték meg a meggyőződést, hogy az új elit tehetetlen, s csak a tekintély és az erő megtestesítői alkalmasak az ország vezetésére.

Az eddig elmondottak fényében aligha szorul különösebb magyarázatra, hogy a demokrácia és a republikanizmus eszményei miért váltottak ki a lakosság jelentős részéből csalódást, s miként történhetett meg, hogy „a demokratikus ideálok romjain autoritatív rendszerek épültek ki”. E rezsimek kiépülése a könyvben tárgyalt országok történelmének legizgalmasabb és legtanulságosabb fejezetei közé tartozik. Nem áll módunkban, s nem is célunk az akkori események részletekbe menő felidézése, néhány fontos mozzanatra azonban utalnunk kell.

A Magyarország 1918-1944 közötti történetét felvázoló szerző, Zora Hlavičková meghatározó jelentőségűnek tartja, hogy a demokratikus rend kiépítésének egyébként is dilettáns és tétova kísérletére a háborús vereséget követő széthullás idején került sor. A kaotikus és túlzás nélkül tragikusnak mondható körülmények közepette a Károlyi Mihály és eszmetársai által képviselt irányzat képtelen volt olyan alternatívát felmutatni, amely kiutat jelenthetett volna a vészterhes zűrzavarból. Zora Hlavičková szerint Károlyiék nemcsak önmagukat járatták le, hanem „bizonyos fokig” a demokrácia eszméit is, az utánuk következő tanácsköztársaság pedig „igazi tragédiát” jelentett az ország számára, mivel elsősorban káoszt és vérontást hozott, s az egyébként is aggasztó belviszonyokat még jobban destabilizálta. Hasonló (s tegyük hozzá: teljesen jogos) szigorúsággal mond ítéletet a szerző a trianoni békeszerződésről, amelyet egyoldalú diktátumnak és megaláztatásnak nevez. Mindezek ismeretében érthetőnek tartja, hogy a magyar politikai élet irányítói az országot ért megrázkódtatásokra és kihívásokra „konzervatív” választ adtak, és az egész Európában érvényesülő tendenciákkal összhangban „nacionalista orientációjú tekintélyuralmi rendszert” építettek ki. A rezsimet jellemző negatívumok közül mindenekelőtt a zsidó származású polgárok jogfosztását célzó törvényeket és a választójog korlátozását emeli ki, s okkal jegyzi meg, hogy a politikai életben fontos szerepet betöltő parlament a lakosságnak csak egy részét reprezentálta, s az akkori viszonyok között nem volt lehetőség a demokrácia tömegbázisának a megteremtésére. Hlavičková ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a Horthy-rendszer nem minősíthető sem fasisztának, sem totalitáriusnak: az országot nem egy NSDAP-típusú állampárt uralta, s a lakosságra nem kényszerítettek rá semmilyen kizárólagos érvényű ideológiát. Mi több, a rezsim vezető politikusai - Horthyt is beleértve - határozottan szembeszálltak a szélsőjobboldali erőkkel és igyekeztek meggátolni a hatalomra jutásukat. A szerző szerint a korszak névadója bizonyos értelemben ugyan a „vezér” szerepét játszotta, de nem volt populista, s „nem akart nacionalista szenvedélyektől fűtött tömegek élén állni”. Mindez természetesen mit sem változtathatott azon, hogy a békeidőben egyfajta kiegyensúlyozottságot (és az ellenzéki politizálásnak is viszonylag tág teret) biztosító rendszer a világháború viszontagságai között csődöt mondott, s többek között azért volt képtelen a németekkel és kiszolgálóikkal szembeni érdemi fellépésre, mert a mélyreható demokratizálás elmaradása miatt a legválságosabb időszakban, 1944-ben sem tudta mozgósítani a lakosság széles rétegeit.

A Lengyelországgal foglalkozó fejezetben - amely Michal Straka munkája - fel-felbukkannak ugyan a Horthy-korszak Magyarországát emlékezetünkbe idéző mozzanatok, de az analógiák mellett lényeges különbségeket is felfedezhetünk. A 18. század végén a politikai nemlét állapotába taszított s az önálló államiság visszanyerésével több mint egy évszázadon át hiába próbálkozó Lengyelország újjászületésekor a győztesek között foglalt helyet, s miután a keserves múltat idéző monarchikus berendezkedés éppúgy nem jöhetett szóba, mint az Oroszországban kiépülő (s minden addiginál véresebb polgárháborút előidéző) bolsevik diktatúra példája, az ország a demokrácia kiépítésének útjára lépett. Ez az út azonban igencsak rögösnek bizonyult, s akik elindultak rajta, okkal érezhették úgy, hogy baljós árnyék kíséri a lépteiket. Az árnyékot Józef Piłsudski, az ország felszabadítójának és a lengyel szabadság mártírjának fénykoszorújával övezett katona vetette, aki „a független Lengyelországot saját »gyermekének« tekintette”, s mivel a hadseregben döntő befolyással bírt és a közvélemény jelentős része is bizalommal volt iránta, több mint lehetségesnek vélte hatalmi aspirációinak a sikerre vitelét. De az idő csak látszólag kedvezett neki: a tízes évek végén és a huszas évek elején a vele szembenálló erőknek egy rendkívül leszűkített elnöki jogkört rögzítő alkotmány révén még sikerült elérniük, hogy a jószerivel csak reprezentációs feladatok teljesítésére korlátozódó szerepkört elutasító Piłsudski visszavonuljon a közélet színpadáról. Távozása azonban csak a következő felvonás kezdetét jelentette: a hatalomról szőtt álmaihoz tántoríthatatlanul ragaszkodó Piłsudski rendkívül türelmesen és körültekintően hozzálátott a „nagy visszatérés” előkészítéséhez. A hadsereget, s kivált a függetlenségi harcban részt vett légiókat változatlanul maga mögött tudhatta, s arra is volt gondja, hogy a politikai pártok és a közvélemény körében minél több támogatót szerezzen. Figyelemre méltó, hogy politikai jövőjét nemcsak a múltban szerzett érdemekre, a „régi dicsőségre” alapozta, hanem olyan hazafiként lépett fel, akit a jelen problémái miatti aggodalom vezérel. Hevesen fellépett az ország számára károsnak mondott pártoskodás, a parlamentet eluraló „önzés és tolvajlás” ellen, és az erkölcsi megújulás szükségességéről beszélt. Történelmietlen volna azon töprengeni, hogy mindez - a marsall vitathatatlan vezetői képességeivel párosulva -elegendő lett volna-e a sikerhez. Piłsudskinak a körülmények is kezére játszottak: a csupán néhány évi múltra visszatekintő parlamentáris demokrácia még korántsem nyerte meg a lakosság széles rétegeinek bizalmát, sokan ellenszenvvel tekintettek a szejmben folyó szócséplésre, gyanakodva figyelték a politikai csatamezőt, ahol csaknem száz, javarészt kiforratlan és a tömeges támogatást nélkülöző párt vívta olykor valóban kicsinyes küzdelmeit. A romló gazdasági helyzet, a földreform megoldatlansága és az ország keleti részén jelentkező mind súlyosabb nemzetiségi ellentétek olyan helyzetet teremtettek, amelyben a rendcsinálást, erkölcsi megújulást, a haza szolgálatát ígérő „erős ember”színre lépése elkerülhetetlen volt. S a marsall nem szalasztotta el a lehetőséget: 1926 májusában három napig tartó s csaknem négyszáz áldozatot követelő fegyveres harc árán megragadta a hatalmat, s 1935-ben bekövetkezett haláláig ő maradt Lengyelország első embere. Olyan tekintélyuralmi rendszert épített ki, amelyben a demokratikus intézmények jószerivel csak a díszlet szerepét szolgálták, s a katonaság és a rendőrség döntő befolyása, a rezsimmel szembenálló erők állandó fenyegetettsége alapjaiban kérdőjelezte meg a jogállam létét. Piłsudskit sokkal inkább tekinthetjük Lengyelország diktátorának, mint Horthy Miklóst Magyarországénak. S persze nem ő volt az első, aki a szabadságért vívott harcát azzal „koronázta meg”, hogy parancsuralmat hozott létre.

A kötetben tárgyalt országok csoportjából Lengyelország és Litvánia között is érdekes párhuzamok vonhatók. Az önállóságát rendkívül hosszú idő után visszanyert Litvánia kezdettől fogva súlyos problémákkal küszködött: az alacsony életszínvonal s kivált a vidéki lakosság szegénysége, a nagyarányú munkanélküliség és a gazdasági gondok sora nem sok jót ígért a jövőre nézve. Mindehhez hozzájárult még a Lengyelországgal kialakult, a belpolitikai viszonyokra is kiható területi vita, amelynek később fontos szerepe volt abban, hogy az országot le lehetett téríteni a demokratikus fejlődés útjáról. Amikor az 1926. évi parlamenti választások eredményeként megalakult új kormány a területi vita elrendezése érdekében tárgyalásokat kezdeményezett Lengyelországgal és barátságos gesztusokat tett a lengyel kisebbség irányába, sokan gyengeséggel és a nemzeti érdekek elárulásával vádolták. A kormány megbuktatását és a parlament szétkergetését követelő hangok egyre erősebbé váltak, a társadalomban szinte napról napra nőtt a feszültség. A kialakult helyzet egyértelműen azoknak kedvezett, akik nem a demokráciában látták a fejlődés legvonzóbb lehetőségét, s Mussolini 1922. évi sikere óta a gyorsan fasizálódó Olaszországot tekintették példaképnek. Az Antanas Smetona és Augustinas Voldemaras nevéhez fűződő s a hadereg által véghezvitt puccs 1926 decemberében Litvániában is olyan embereket juttatott hatalomra, akik a tekintélyuralmi rezsim kiépítésében látták az ország stabilitásának és biztonságának a zálogát. (Emlékezzünk vissza: Piłsudski is ebben az évben vette át a vezetést.) Érdemes megjegyezni, hogy a puccsisták nagy fontosságot tulajdonítottak a fordulat legalizálásának, az alkotmányos formák megőrzésének, ám a későbbiekben egyáltalán nem leplezték, hogy egy olyan autoritatív rendszer kiépítésére törekszenek, amelyben az elnök már-már egy monarcha jogkörével bír, miközben a parlament „gyakorlatilag nem is részesül a hatalomból”. Még kevésbé részesültek a polgárok, akiktől elsősorban azt várták el, hogy fölsorakozzanak az antidemokratikus rezsim mellé, miközben bele kellett nyugodniuk alapvető szabadságjogaik súlyos korlátozásába. Mindazonáltal a politikai pluralizmust ebben az 1940-ig, Litvánia szovjet megszállásáig tartó időszakban sem sikerült teljesen felszámolni.

Észtországot és Lettországot - amelyeket Litvániához hasonlóan Radka Lainová mutat be az olvasónak - többek között az kapcsolja egybe, hogy a tekintélyuralmi rendszer megteremtését megelőlegező fordulatra ugyanabban az évben, sőt ugyanazon évszakban került sor: az észtek 1934 májusában, a lettek pedig két hónappal később voltak kénytelenek tudomásul venni, hogy „új idők” virradtak rájuk. A két ország között az előzmények tekintetében is sok volt a hasonlóság: a parlamentáris rendszer számos gyengeséggel, hiányossággal küszködött, az állandósulni látszó politikai káosz mind több emberben ébresztette fel a rend iránti vágyat, és mindkét országban jelentékeny erők képviselték a rendpárti törekvéseket. Fontos momentumot jelentett, hogy ezeket az erőket a hadsereg is támogatta. A fordulat végrehajtásának a módja lényegében azonos volt: Észtországban Konstantin Päts köztársasági elnök hirdette ki a tekintélyuralom időszakának nyitányát jelentő rendkívüli állapotot, Lettországban pedig Karlis Ulmanis miniszterelnök tette meg ezt a lépést. Az eredmény itt is, ott is ugyanaz volt: tekintélyuralmi rendszerek jöttek létre, amelyekben fontos szerep jutott az „uralkodóvá” avanzsált vezető politikusok kultuszának - Pätsnek már életében szobrokat emeltek és dicsőítő életrajzokat jelentettek meg róla, Ulmanist pedig Lettország vezéreként, atyjaként és prófétájaként ünnepelték. A két rezsim közötti hasonlóságok sorába tartozott továbbá, hogy a gazdasági életben figyelemre méltó eredményeket mutattak fel (főleg az iparfejlesztés terén, de Lettországban a mezőgazdaságban is).

Ha föltesszük a kérdést, hogy milyen általános érvényű következtetések vonhatóak le ezen öt ország történelmének a kötetben felidézett fejezetéből, mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy az autoritatív rezsimek kialakulását mindegyikben a demokrácia súlyos válsága előzte meg. A demokratikus struktúrák kialakításának kísérlete Magyarországon rövid idő után súlyos kudarccal végződött, s ez a kudarc sokak szemében magát az eszmét is diszkreditálta, a négy másik országban pedig évekig tartó próbálkozások után alakult ki olyan helyzet, melyben a lakosság jelentős része jobb megoldásnak vélte a „kemény kéz” uralmát és a „rendteremtést”, mint a demokratikus vitát s az alkudozások és kompromisszumok hosszú sorozatát, mert az 1918 után kiépülő új rendszer számos problémával szemben valóban tehetetlennek bizonyult, s a végeérhetetlen szócsaták és a tartalmatlanná vált parlamenti eljárások okkal kelthettek a kortársakban olyan benyomást, hogy mindez fölösleges és hiábavaló. Az új demokráciáknak „menet közben” kellett volna konszolidálódniuk, amire azonban nem nyílt lehetőség, mivel „ a belpolitikai konfliktusok Szküllája és a külpolitikai problémák Kharübdisze között kellett hajózniuk a háború utáni, gazdasági és szociális szempontból is bonyolult időszakban”. A stabilitás hiánya és a megoldatlan gondok sokasága törvényszerűen vezetett az autoritatív „megoldások” híveinek fellépéséhez s adott esetben a sikeréhez.

Fentebb már szót ejtettünk a szerzők által szemügyre vett rezsimek közös vonásairól, ezért csupán annak igazolása marad hátra, miért beszélhetünk „kesztyűs kezű diktatúrákról”, s miért volna téves és igazságtalan a két világháború közötti Magyarországot, Lengyelországot s a három baltikumi államot a totalitárius rendszerek közé sorolni. Egyikükre sem volt jellemző, hogy kizárólag egyetlen, megkérdőjelezhetetlennek minősített ideológia uralta volna a közgondolkodást. A politikai ellenfelek tevékénységének korlátozása vagy a megfélemlítés és megtorlás eszközeinek az alkalmazása kétségkívül a politikai gyakorlat része volt, de egyik országban sem törekedtek az ellenzék, a „másként gondolkodók” tömeges bebörtönzésére és elűzésére, még kevésbé a fizikai megsemmisítésükre. A hatalom birtokosai beérték azzal, hogy kézben tartották a kormányrudat, s az oppozíció erőit kizárták a döntéshozatal folyamataiból. A korszak totalitárius diktatúráitól eltérően nem indítottak agresszív háborúkat, külpolitikájuknak nem az expanzionizmus volt a legfőbb jellemvonása. (Magyarország és Litvánia revizionista törekvéseit semmiképp sem vehetjük egy kalap alá a hitleri Németország világhódító terveivel vagy a Szovjetunió „területgyarapító” politikájával.) S érdemes megjegyezni, hogy bár a tekintélyuralmi rezsimek élén álló vezetők vagy csoportosulások rendkívül széles körben érvényesíthették az akaratukat, hatalmuknak mégiscsak voltak bizonyos - rendszerint homályba vesző - korlátai.

A két világháború közötti időszak a könyvben tárgyalt országok egyike számára sem válhatott felhőtlen virágkorrá: kiújuló válságok, keserves bel- és külpolitikai dilemmák, fenyegetően felmagasodó kérdőjelek sora tette ezt lehetetlenné. A kései utókor számára nyilvánvaló, hogy az akkori felelős vezetők jónéhány esetben helytelen válaszokat adtak a felvetődött kérdésekre, mi több: végzetes hibákat, helyrehozhatatlan mulasztásokat követtek el. Mi sem könnyebb azonban, mint sommás ítéleteket hozni és hosszú évtizedek tapasztalataival gazdagabban az elmaradt helyes(?) megoldásokat számonkérni. Sokkal hasznosabbnak véljük, ha elgondolkodunk a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti események okai és tanulságai fölött, s belátjuk, hogy a múlt üzenete igencsak megszívlelendő. Nem sok jót várhatunk a jövőtől, ha figyelmen kívül hagyjuk.

G. Kovács László