Bellyei László: Ébredés

Napló a prágai magyar diákok életéből
(részletek)

1929. október 5.

Ma reggel 8 órakor érkeztem meg Prágába. Még soha nem utaztam ilyen sokat egyfolytában. Tegnap délután fél kettőkor ültem fel a kőrösmező-prágai gyorsra. Jól megjegyeztem: a kocsira, melyre felültem, nagy tábla volt akasztva ezzel a felírással: Jasiňa-Praha.

Az éjjel nem sokat aludtam. Nagyon izgatott, hogy meglátom Prágát. Az első nagyváros az életemben. Mert az én tiszaháti magyar szülővárosom lakosainak száma csak tízezer körül jár. Hajnal felé éppen hogy kissé elszundítottam, berontott a fülkénkbe négy cseh. Jómódú kereskedőfélék lehettek, éktelen vastag szivarokat szívtak. Egy percre se állt be a szájuk. Szerettem volna átmenni egy másik fülkébe, de akkor arra gondoltam, itt a nagyszerű alkalom, hallgathatom az eredeti cseh beszédet. Nagy kínnal figyeltem hát órákon át, amint vidáman, közvetlen hangon beszélgettek. Csak úgy viháncolt a nyelvük. De bizony egy szót sem értettem belőle.

Még jobban megrémültem, amikor a reggeli ködben megláttam a vonat ablakából a prágai villamosokat. Villámgyorsan száguldott velünk a vonat, egy kis viadukton mentünk át, alattunk megint piros villamosokat láttam. Aztán egy egészen rövid kis alagút sötétített el mindent a fülkében, és bent voltunk a Wilson pályaudvar fedett csarnokában.

- Feri! Feri! - kiáltottam leendő lakótársam után, amint megláttam a peronon fel s alá szaladgálni. Hamarosan kint voltunk a Wilson pályaudvar előtt. Kábult és zavart voltam. Még jobban megszédített ez a rengeteg embertömeg, mely az utcán kavargott. Egyik autó a másikat érte. És amint körülnéztem, úgy tetszett nekem, hogy a házak itt valóságos felhőkarcolók a mi kis városunk házaihoz képest.

Végre beszálltunk a 9-es villamosba. Hajmássy Feri azt mondta a kalauznak:

- Dvakrát přímo - Ez azt jelenti, hogy két jegyet kérek átszállás nélkül.

Fejenként 1 korona 20 fillért fizettünk. Nagyon sokáig ültünk a villamosban. A végállomáson szálltunk ki, talán egy félóra múlva. Aztán még 10 percig gyalogolva érkeztünk meg lakásunkba, ahol a tetőzet alá épített három emeleti szobában, az ún. manzard-szobákban magyar diákok laknak.

1929. október 21.

Hajmássy Ferivel a belső szobában lakunk. Tegnapig valahogy nem akadt lakó a külső szobába. Féltünk is, hogy a háziasszony cseheknek fogja kiadni. De tegnap reggel véletlenül betoppant hozzánk két érsekújvári fiú. Lakást kerestek és ide találtak. Mikor kimentek, Feri halkan odasúgta:

- Ezeket se sokszor fogjuk itthon látni. Mind a kettő afféle könyvmoly…

Hagyhattak volna még kissé aludni. Az éjjel jó későn jöttem haza.

Feri ruhája hanyagul volt összehajigálva az ágy melletti széken. Gyöngyházszipkáját tisztogatta egy gyufaszállal. Miközben cigarettára gyújtott, hanyagul hozzátette:

- Az egyik közülük, a Németh Feri, fanatikus kommunista. A csillagosok egyik vezetője.

Kábult és álmos voltam, de a kommunista szóra hirtelen éber lettem egész testemben és lelkemben. A kommunisták úgy éltek a képzeletemben, mint rongyos csavargók, akik betörnek hozzánk, kirángatják a békés embereket az ágyaikból, és akasztófa alá viszik őket. És most beállít hozzánk egy ilyen kedves, jó megjelenésű egyetemi hallgató, aki első látásra okos embernek látszik, és Feri azt mondja róla, hogy fanatikus kommunista.

Kérdezni akartam, hogy kik azok a csillagosok, de nem lehetett, mert az érsekújváriak összenyitották a két szobát, és megindult a kölcsönös kérdezősködés.

- Te is tanárin vagy? - kérdeztem Németh Feritől.

- Én is.

- Milyen szakos vagy?

- Történelem-földrajz. De ez csak mellékfoglalkozásom. Fontosabb dolognak tartom, hogy amíg itt vagyok a prágai könyvtárak közelében, szociológiával foglalkozzam.

- Miért éppen szociológiával?

- Mert ez a jövő tudománya. A többi mind kismiska ehhez képest. Történelem, földrajz, filozófia, mind csak a szociológia kölykei.

- Németh Feri megint agitál - nevetett Hajmássy Feri, és kiugrott az ágyából. - Akkor én menekülök.

- És neked milyen terveid vannak? - fordult hozzám Németh Feri.

- Én irodalommal szeretnék foglalkozni, és ha jól megtanulok franciául, szeretnék kimenni Párizsba, mint Ady Endre.

- Párizs és Ady? Mi már azon régen túl vagyunk. Ki megy ma a rothadó Párizsba, a hanyatló polgári kultúra fészkébe… Öregem, amikor Ady élt, a világ közepe valóban Párizs volt. De az új világ közepe másutt lesz!

- Talán Moszkva? - kérdeztem félénken.

- És Berlin… Igen, Berlin és nem Párizs. Majd meglátod, milyen események vannak előkészületben Németországban. Ma Németország legerősebb és legszervezettebb pártja a kommunista párt, szóval a baloldal, ha a szociáldemokratákat is hozzájuk számítjuk.

Felvetette leszegve tartott fejét, mintha szabadon engedték volna szájában tartott zabláját, és kezével széles, nagy lendületet írt le a levegőben.

1929. október 23.

Ma megszámoltam a pénzemet. Egyedül voltam itthon délután. Kivettem a keblemből azt a kis vászonzacskót, amely a nyakamba akasztva lógott a testemen. Anyám varrta, hogy legyen hol tartanom a pénzemet. Többször elmagyarázta, hogy éjjelre se tegyem le, nehogy meglopjanak.

Hallottam a fiúktól, akik már voltak fent Prágában, hogy havi 400 koronából szerényen és szegényesen ki lehet jönni. Vannak, akik még kevesebből kijönnek, de hát azok vagy csehek, vagy valamilyen különösebb politikai érdemeik vannak. Mert vannak itt Prágában hatalmas kollégiumok, úgynevezett kolejek, meg ezer és egy különféle diákjóléti intézmény. Ilyen magamfajta magyar fiú nemigen remélhet semmiféle kedvezményt. Legfeljebb a Magyar Menzán ingyen vagy olcsó ebédeket.

Mióta itt vagyok Prágában, úgy érzem, mintha belülről állandóan fáznék. Sehogy sem tudok felmelegedni itt. Mintha dideregne, reszketne a bensőm. Ez a csípős ősz is belemar a szívembe. Minden gondolatom haza száll. Nincsen bennem semmi életrevalóság.

Van más is, ami elkeserít. Fojtogatja a torkom, hogy ide jutottam. Soha egy percig sem hittem, hogy Csehszlovákia fennálljon addig, mire én leérettségizem. Nálunk az egész család a revízióra volt beállítva. Apám kényszernyugdíjban várta, hogy visszajöjjön a magyar világ, amíg még fiatal. Egyetlen vágya volt, hogy még egyszer állomásfőnök lehessen szülővárosomban, ahonnan a csehek elbocsátották. Nem is törődött semmi mással. Nem tett úgy, mint sok más nyugdíjas, akik különféle kereseti foglalkozások után néztek. Csak ült magában otthon, pipázott, és várta a revíziót.

1929. november 4.

Tegnapelőtt szombat volt. Miattam halasztották el a csillagosok összejövetelét erre a napra. Nem térhettem ki többé előle.

Amit eddig Németh Feritől hallottam, nem volt mind megnyugtató. Inkább a bizonytalanság érzését keltette bennem. De ugyanakkor felcsigázta érdeklődésemet is. Nem kétséges előttem, hogy ezek a csillagosok mindent forradalmasítani akarnak. Az egész világot meg akarják újítani. Azért szidnak mindent, ami régi és hagyományos. Sokszor az az érzésem, hogy nagyon világosan látják a magyar hibákat. Nem járnak olyan bekötött szemmel, mint Kárász Feriék, Leskóczy Bandiék, meg a többi MAK-isták.

Különösen érdekelt engem, mi a véleményük a revízióról. Eddig ez volt az én életem központi csillagzata. Minden, ami velem történt, e körül forgott. Nem akartam semmi közösséget olyan emberekkel, akik nem tartják legszentebb ügyüknek a magyar revíziót. Meg is kérdeztem valamelyik nap Németh Ferit:

- Miért nevettél rajtam a múltkor olyan csúfondárosan?

- Mert néha olyan hiszékeny, naiv gyerek vagy, te Árpád - nevetett Németh Feri.

Szokása szerint kissé az orrából beszélt és a nyakát hátraszegte, mint a nyerítő lovak.

- Nem értelek. Hát a revízióról csak a gyerekeknek lehet beszélni?

- Lehet, lehet, de nem úgy, ahogy te szoktál. Azt hiszed, csak inteni kell Horthynak és mindjárt itt lesznek a magyar bakák? Hogy ott állnak a határon készenlétben, és csak alkalmas pillanatra várnak, hogy bemasírozzanak…

- Az apám az utóbbi időben nagyon bizakodó - próbáltam közbevetni.

- Hát éppen ez az. A magyar kispolgári társadalom. Az orruknál se látnak tovább, de revízióról meg világpolitikáról beszélnek. Halvány sejtelmük sincs róla, milyen szövevényes dolog a magyar ügy. Különben is a mai vezető rétegek sehol sem tekintik a dolgozók érdekeit, csak a maguk kis osztálya vagy klikkje boldogulását tartják szemük előtt. Az egész kispolgári revíziós politika ilyen zsákutcában forog.

Az utolsó mondat nagyon rosszul esett nekem. Egyszerűen fájt, hogy egy magyar ember így beszél. Úgy látszik, Németh Feri látta rajtam a hatást, mert elhallgatott. Némán mentünk egymás mellett a Vencel tér emberrengetegében. A sok ismeretlen ember sűrű sorai váltogatták egymást. Idegen hangok kelepeltek fejünk körül. Nagyrészt cseh beszédet lehetett hallani. Olyan szerényen meghúzódva mentünk egymás mellett a pöffeszkedő cseh büszkeségek között, mint üldözött vadak az erdők ismeretlen ösvényein.

- Hej! - szólalt meg Németh Feri hosszas gondolkodás után - te nem tudod, mi az a kispolgár. Hát, mit mondjak neked?... A magyar kispolgárra úgy szakadt rá a prevrat, mint mondjuk a patkányra a kamra teteje. Fogalmuk sem volt a világhatalmi viszonyokról, nem tudták ésszel felérni, mit jelentett számunkra a háború elvesztése, és minden reggel várták a honvédeket.

- Te nem tartod helyesnek, ha valaki reménykedik? - kérdeztem egészen nyílt keserűséggel a hangomban.

- Úgy látom, te félreértesz engem, Árpád - mondta Németh Feri. Megállt a Vencel tér felső végén a múzeummal szemben a járda szélén, kezével hevesen gesztikulált maga előtt, és úgy magyarázott. - Mit mondjak neked?... Nyugodt lehetsz, én is féltem a magyar nép szabadságát az elnyomóktól, és soha nem lennék a cseh burzsoázia szekértolója. De reális szemmel kell nézni a dolgokat. Lásd be, hogy nem élhetünk tovább olyan álomvilágban, mint apáink éltek. Hisz ezek a romantikus illúziók a biztos pusztulásba vezetnek.

Gyorsan felültünk az előttünk megálló 9-es villamosra. Mert öreg este lett, amíg a filozófiai fakultástól a beszélgetésbe merülve eljutottunk idáig. A zsúfolt villamosba be voltunk szorítva, nem nagyon tudtunk beszélgetni. Az egyik sarokba húzódva arra gondoltam, hogy Feri érvelésének ez az utolsó része nagyon tetszik nekem. Eszembe jutott apám meg a többi elbocsátott tisztviselő. Legnagyobb részük ész nélkül futva menekült el a csehek bejövetelekor le a csonkaországba. Mi is készülődtünk, de az apám aranyere kiújult, hirtelen olyan súlyos vérzést kapott, hogy alig tudott a lábára állani, úgyhogy kénytelenek voltunk otthon maradni. De a legtöbb tisztviselőnek sikerült elmenekülnie. Olyan ember nem is igen akadt, aki azt gondolta volna, hogy valakinek itt is kell maradnia a megszállt területen, és tartani itt az idegen megszállókkal szemben a magyarságot.

1929. november 6.

A csillagosok összejövetelét a MAK helyiségében tartották. Amint Németh Feri nekem elmagyarázta, nem azért, mintha egyetértenének a szervezet mai vezetőségével. Taktikai okokból tartják itt az összejöveteleiket, mert a tagok közül így többen eljönnek, s nem idegenkednek tőlük annyira.

Feri bemutatott a csillagosok néhány vezető emberének. Ott volt mindenekelőtt az egész mozgalom vezére, egy pozsonyi tanárjelölt, Kreisler Tamás, akit még gimnazista koromból ismertem. Egyszer a cserkésztáborban találkoztam vele. Akkor regöskörúton volt a mi vidékünkön. Megismerkedtem még egy Weinstock Péter nevű fiúval is. Ez prágai egyetemi hallgató volt, de én még eddig nem láttam a MAK-ban. Hallottam róla, hogy ő az egyik legfanatikusabb csillagos. Mindjárt oda is jött hozzám, és megkérdezte:

- Szoktál kávéházba járni?

- Nem - feleltem.

- Gyere el majd néha a Mánesba vagy a Fénixbe. Gyakran összejövünk cseh intellektuelekkel. Nagyszerű emberek vannak köztük. Például ott van mindjárt nálatok Šalda professzor.

- Egyelőre még nem tudok csehül.

- Az a legkevesebb. Majd megtanulsz. Én sem tudtam, mikor idejöttem, legfeljebb valamit szlovákul. A cseh nagyon intelligens nyelv. És ezekkel a cseh intellektuelekkel egy estét elbeszélgetni, igazán megéri, mondhatom neked.

Weinstock sebes beszédű ember. Állandóan ellentmondást nem tűrő hangon beszél. Közben gesztikulál, s látszik rajta, hogy bizonyos lenéző fölénnyel néz mindenkire. Azt mondják, nagyon képzett, okos fiú. Nem mertem volna ellentmondani neki semmiben sem.

Közben odajött hozzánk egy másik csillagos. Egész csomó cseh könyv volt a kezében.

- Olvastad Šalda legújabb röpiratát? - kérdezte Weinstocktól.

- Šalda nekem nagyon polgári - hangzott a felelet.

- Igazi humanista. Nagyon kevés gátlás van benne. Persze nincs meg nála a marxi nagyvonalúság vagy a lenini bátorság.

Sokat beszéltek aztán ott előttem ismeretlen cseh nevekről. Hogy ki kivel beszélt, és melyik cseh írónak mi a véleménye a marxizmusról meg a forradalomról. Belső idegenkedéssel hallgattam ezt a párbeszédet. Nem tudtam megérteni, hogy magyar emberek hogy lehetnek olyan otthonosak a csehek dolgaiban. Egyáltalán, hogyan lehet magyar ember ilyen jó barátságban a csehekkel, hogy naphosszat ilyen dolgokról vitatkozik velük.

Körülnéztem a teremben. A megjelentek nagy részét ismertem a MAK-ból. A Németh Feri körül álló csoportban ott láttam a földimet, Rontó Karcsit és Göndör Pistát. Odamentem hozzájuk. Közben láttam, hogy az asztalon a „Szabad Szó” című folyóirat számai vannak szétterítve. Ezt a lapot Barta Lajos, a Magyarországról emigrált író szerkesztette. A csillagosok is írtak bele és buzgón terjesztették. Ott volt az asztalon Barta Lajos „Sötét ujj” című regénye is. Feri már ajánlotta, hogy olvassam el, de már előre idegenkedtem tőle. Hallottam Barta Lajosról, hogy a bécsi magyar emigráns csoport egyik hangos tagja volt. Azok pedig nagyon csúnyán viselkedtek Magyarországgal szemben. Meg azt is tudom Barta Lajosról, hogy zsidó. Újabban kezdek a zsidókra bizonyos gyanúval nézni, mióta látom, hogy ők itt Prágában mennyire idegenkednek tőlünk. Nem értem a csillagosok észjárását, miért istenítik ezt a Barta Lajost.

Németh Feri a MAK ügyeiről beszélgetett a fiúkkal. Fél füllel odafigyeltem, miközben a „Sötét ujjat” lapozgattam.

- Tanuljatok meg történelmi távlatokban gondolkodni - magyarázta Feri. - Akik ma a MAK-ot vezetik, ugyanannak a vezető rétegnek akarják magukat kijátszani, amelyik a magyar nép nyakán ül ma is. Ezek az urak nem akarnak okulni Trianonból sem. Magyarországon annak idején elmaradt a demokrata forradalom is, most pedig közeledik az új proletár világforradalom. És nálunk nagyon felgyülemlett a keserűség.

- A csehek akarnak minket elpusztítani - kiáltott közbe Rontó Karcsi. - Megmondom őszintén, az én apám a cseh szociáldemokrata párt helyi vezetője…

- Hát cseh a te apád? - kérdezte ingerülten Feri.

- Nem cseh. Mégis cseh pártnak a vezetője.

- Nana… Nem egészen így van. Végeredményben a cseh és a magyar proletárnak közös érdekei vannak. Mindkettőjüket egyformán elnyomja a mai kapitalista világrend.

- Éppen ezt nem ismerem el - szólt bele a beszélgetésbe Göndör Pista. - Figyeld meg, a szociáldemokratáknak mindenütt az a legfőbb céljuk a magyar vidékeken, hogy a magyar népben elaltassák a magyar nemzeti érzést, a faji hovatartozás tudatát.

- Mit mondjak nektek, fiúk? - kiáltotta Németh Feri. - Igenis küzd minden marxista párt a faji elfogultság, a nemzeti sovinizmus ellen. De a cseh proletár a magyar proletár ellen soha.

Már éppen azon voltam, hogy én is beleszóljak a vitába, és megmondjam véleményemet, mely homlokegyenest ellenkező volt a Feriével. De Kreisler Tamás tapsolni kezdett, és felkért bennünket, hogy üljünk le az asztal mellé. Úgy látszik, nem akarta, hogy elfajuljon a hevesen megindult vita.

Kreisler csupán pár szóval nyitotta meg a gyűlést. Mindjárt felkérte Németh Ferit, hogy tartsa meg előadását. Mindnyájan feszülten figyeltünk. Ferit nagyon művelt, olvasott és nagyra hivatott fiúnak tartottuk. Maga a téma is érdekelt mindenkit. Én magam is már sokat hallottam a dialektikus történelemszemléletről.

Az előadás elején egy csomó filozófusnak a nevét hallottuk. Nagy részük már ismeretes volt előttem. Aristoteles, Platón, Szent Tamás, Feuerbach és a többiek. Feri különösen sokat időzött Hegelnél. Ő volt az első, aki a történelemben rendszeresen kereste a törvényszerűséget. Feri szerint azonban Hegel is, mint a többi filozófus, légüres térben mozgott. Rátért aztán arra a nagy gondolkodóra, aki a rejtély nyitját megtalálta, és aki nem volt más, mint Marx Károly. Nála oldódik meg az a nagy kérdés, amely addig homályban volt: mi a történelem belső mozgató ereje. A régiek azt hitték, hogy az emberi szellem és a kiváló egyéniségek irányítják a történelmet. Ma már tudjuk, hogy a kiváló egyéniségekben megnyilvánuló emberi szellem csak visszfénye - tudományos szóval felépítménye - az emberi történések örök mozgató erőinek, a mindenkori gazdasági viszonyoknak, és a hozzá igazodó emberi tömegeknek.

Mély megdöbbenéssel hallgattam Németh Feri szavait. Nyugodtan, logikusan beszélt, helyenként hatásos szófordulatokkal és szónoki erővel. De amit mondott, az forradalmian újnak hangzott előttem. Lassan kezdtem megérteni eddigi elszórt megjegyzéseit a szerelemről, a hazafiságról. De bármit mondott is eddig, semmi sem volt rám olyan hatással, mint nagy felkészültséggel elmondott előadása.

Csak ültem a helyemen lehajtott fejjel, mint az érzékeny növény, melyet hideggel vagy meleggel leforráztak. Éreztem, hogy itt annak az egész világnak az alapjait döngetik, melyben én felnőttem és hittem. Miben higgyen az ember és miért éljen, ha végső fokon a gazdasági viszonyok, az anyagi javak kormányoznak mindent? Körülnéztem a teremben és egy-két „gólyának” az arcán ugyanazt a sápadt megdöbbenést láttam, mint amibe én kerültem. Azzal is hamar tisztában voltam, hogy kevesen értették meg az előadás lényegét. A legtöbben alig figyeltek Németh Feri szavaira. Inkább közönyösen olvasgattak vagy lapozgattak valamit, és az előadás elhangzása után figyeltek fel. Úgy látszik, csak a vita érdekelte őket.

A felszólalások mind talpraesettek voltak. Az előadás által felvetett gondolatsort fűzték tovább. Feltűnt nekem, hogy a gyakorlati kérdéseknél igen sokat emlegették a Szovjetuniót. Weinstock Péter felszólalásában valóságos kis propaganda-előadást tartott erről az első marxista államról, mely a dialektikus világnézet alapján áll. Ellentmondást nem tűrő hangon szidta a „kulákokat”, a gazdag, zsíros orosz parasztokat, akik a fokozatosan megvalósított kollektív gazdasági rendszernek egyedüli ellenségei. Az egyik felszólaló beszélt a magyar kérdésekről is. Fiatal fiú lehet, és nem annyira képzett, mint inkább nagyszájú. Sok mindent összezagyvált. Végül is azt vettem ki a szavaiból, hogy kívánatos lenne, ha nálunk, a Duna-medencében is szovjet államok alakulnának a Szovjetunió védelme alatt. Ezzel elmúlna minden bajunk és megoldódnék minden magyar kérdés. Nagyon megütött engem, hogy hosszú fejtegetéseiben a magyar nemzeti öncélúságnak, a magyar nemzeti önvédelem szükségességének mai nyomorúságos széttépettségünkben a legkisebb szemernyi nyomát se láttam. Fájt nekem, hogy olyan magyar ember szavait hallottam, akiből itt Prágában szinte teljesen kihalt a magyar nemzeti hovatartozás érzése.

Ellenvéleményt nem mert senki sem megkockáztatni. Akinek valami nem tetszett, hallgatott. Általában az a vélemény, hogy a csillagosok a prágai magyar diákság legjobban felkészült emberei. Mindnyájan alaposan és tervszerűen művelődnek, és jó beszélőképességük is van.

Úgy látszik, az utolsó felszólaló kissé messzire ment, mert végevárhatatlan fejtegetései közben felszólította az elnöklő Kreisler Tamás, hogy ragaszkodjék a tárgyhoz. Mikor aztán nagy nehezen befejezte mondókáját, Kreisler nem kérdezte, akar-e még valaki hozzászólni. Ő maga kezdett el beszélni, és az összejövetel romló hangulatát egy csapásra megfordította.

Azzal kezdte, hogy sok szempontból irigyli a mi helyzetünket Prágában. Mert Pozsonyban a mozgalom sokkal nehezebb helyzetben van. Ott szemben áll a város magyar társadalmával, melynek vezetői semmit sem okultak Trianonból, ma is légvárakat építenek, a csillagosokat kommunistáknak nevezik, és a régi „reakciós” magyar világot sírják vissza. Pedig az emberi társadalom fejlődik, a magyarságot nem lehet ebből a fejlődésből kikapcsolni. A mozgalom célja, hogy megteremtse az igazi magyar szocializmust, a magyar dolgozók felszabadulását és uralmát. Azért nem látunk a csillagosok összejövetelein zsidókat, mert nekik az az elvük, hogy zsidó vezetők nélkül valósítsák meg a szocialista fejlődést.

Kreisler rövid beszéde végén célzott a MAK-isták minapi összejövetelére. Határozott hangon mondta, hogy sörivással nem lehet a szebb magyar jövőért dolgozni, csak alapos, szakszerű felkészültséggel.

Megenyhülten és részben megbékélten állottam fel. Amit a mozgalom vezére mondott, kissé enyhítette bennem azt az ellenkezést, melyet a többi felszólalás, meg maga az előadás is kihívott. Beláttam, hogy a csillagosoknak mégis csak vannak tiszta magyar céljaik.

A Karlova ulicéből, ahol a MAK helyisége van, néhány rövid, szűk utcán át igyekeztünk az Óvárosi térre. Barátságtalan, sötét, nyirkos este volt. A járda vizes és síkos volt a leszálló ködtől. A sűrű párák ködbóbitákat növesztettek a lámpák fénye köré. A régi városháza, a híres óra alatt álltunk meg, és vártunk a villamosra. A fiúk közömbös dolgokról beszélgettek. Ott állt közöttünk Németh Feri is. Feltűnően hallgatag volt. Talán várta, hogy valaki felhozza az előadását. A Pařížská třída felől közeledett az 1-es villamos tompa fénnyel, mintha ködleplet cipelt volna maga előtt.

1929. november 25.

Ma különös izgalomban voltam. Először megyek Prágában táncolni. Méghozzá cseh lánnyal. A magyar fiúk nagy része régen űzi itt már ezt a sportot. De úgy látom, inkább a könnyelműbbek. Azt hiszem, én sem mentem volna egyhamar cseh lánnyal táncolni, ha nem vetődik ide hozzánk Evzsenka.

Este fél nyolc tájban érkeztünk be Evzsenkával a Vencel térre. Fent a múzeum előtt szálltunk le a 9-es villamosról, és a bal oldalon indultunk lefelé. Egyszer csak Evzsenka belém karolt. Először megijedtem, majdnem elrántottam tőle a karomat. Nálunk otthon legfeljebb házastársak, rokonok vagy jegyesek szoktak karonfogva járni. De aztán hagytam, itt Prágában ez nem olyan nagy dolog. Úgy hallottam, a lányok már másod-harmadnap karonfogva járnak udvarlóikkal. De azért izgultam egy kicsit, hogy nem találkozunk-e ismerőssel. Esetleg Németh Ferivel, aki szintén bejött a városba. A cseh akadémikus ifjúság baloldali mozgalmának, a Levá frontának a gyűlésére ment új lakótársával. Engem is hívott. Nevetett rajta, hogy Evzsenkával táncolni megyek. Az ilyen táncot is polgári szórakozásnak tartotta. Egészen forradalmi elképzelései voltak erről is. Ha sokat gondolkodom rajta, rájövök, hogy Németh Feri mindent polgárinak tart, ami általában emberi, és amit az emberek szívesen csinálnak. Így van a tánccal is, amiért egyelőre én sem rajongok túlságosan. Inkább csak úgy belecsöppentem Evzsenka meghívása következtében.

Lent a tér vége felé a Juliš kávéházba igyekeztünk. Ott van egy-két házzal a hatalmas, üvegből és vasból épült Baťa palota előtt. Van ebben a Juliš nevű épületben egy szépen berendezett premier-mozi, az első emeleten kávéház, a földszinten sok üzlethelyiség, lent az alagsorban tánchelyiség.

Az első tánc nagyon nehezen ment. A zenekarban a vezérszólamot egy hatalmas tangóharmonika szolgáltatta. A zenész kiállt a zenekar elé, és a közönség felé hajlongva játszott. A párok mind egy ütemre táncoltak. De a szó igazi értelmében egy ütemre. A kézmozdulataik, a testtartásuk is mind ugyanaz volt. Teljesen érzéketlen, gépszerű taktusra mozogtak. Sehol egy felesleges mozdulat, sehol sem láttam egyéni túlzást. Otthon is voltam már nem egy táncmulatságon, de ilyen képet még sohasem láttam. Nagyon egyedül éreztem magam ebben az idegen forgatagban. Bizonytalanul rakosgattam a lábaimat, zavarban voltam, és még fele annyira sem ment a tánc, mint egy otthoni társaságban ment volna.

Evzsenkáról nem mondhatok egy rossz szót sem. Ezt különösen kell hangsúlyoznom azok után, amik később történtek ezen az estén. Az első bizonytalan lépések után azt hittem, hogy leülök és megszököm innét. De éreztem, hogy Evzsenka izmai megfeszülnek. Most vettem észre, milyen erős, izmos lány. Ahol ért, belém fogódzkodott, lendített, taktusra rángatott, vezetett, mintha én lettem volna a lány és ő a férfi. Közben halkan dúdolta annak a dalnak a szavait, melyet a tangóharmonika a sejtelmes, színes félhomályban érzelmesen játszott:

Nikdy se nevrátí
pohádka mládí,
z všech pohádek
ta nejhezčí…

Nagyon divatos dal ez mostanában Prágában. Magyarul azt jelenti, hogy soha nem tér vissza az ifjúság meséje, minden mesék közül ez a legszebb…

A második tánc nem tangó volt, hanem valami gyorsabb tánc. Ez jobban ment. Erős, határozott mozdulatokkal irányítottam Evzsenkát, így igazolva be, hogy mégis csak én vagyok a férfi. Egyik tánc a másikat követte és egyre jobban összeszoktunk. Kezdtük magunkat jól érezni. Ahogy ott ültem a kis sarokasztal mellett, különös gondolatok cikáztak a fejemben. Otthon mennyire más egy ilyen teadélután! Mennyire másként állnak egymással szemben a férfiak és a nők! Itt az volt a benyomásom, hogy a nők ugyanolyan büszkén, öntudatosan, sőt keményen tartják a fejüket, mint a férfiak. Általában úgy viselkednek, mintha egyenlő felek lennének, mintha ugyanolyan jogok illetnék meg őket, mint a férfiakat. Ezt már régebben észrevettem Evzsenkán is, most azonban először volt ellentétes véleményünk. Én az órámra néztem. Már ott kellene lennünk a Mníchovský sklípekben, hiszen megígértem Hajmássy Ferinek, hogy 9 órára ott leszünk. Evzsenka nem akart menni. Már arra gondoltam, hogy nekem kell udvariasságból engedni, amikor Evzsenka így szólt:

- Nem akarom, hogy itt maradjunk, ha úgy érzi, hogy magának van igaza. De okolja meg, miért akar mindenáron elmenni!

Szavai megleptek. Valóban úgy tárgyaltunk, mint egyenlő felek. Nem akarta elfogadni, hogy feltétlenül igazat adjak neki, mint gyöngébbik nemnek. Mikor fizetni akartam, Evzsenka előre ideadta nekem a 6 koronát, hogy én fizessem ki helyette is. Tiltakoztam, nem akartam elfogadni. Evzsenka csak nevetett rajtam. Kezdtem lassan ezt is megérteni.

Mníchovský sklep, vagy ahogy a prágaiak mondják: mníchovský sklípek annyit jelent németül, mint Münchner Keller, vagyis magyarul müncheni sörcsarnok. Amikor odaértünk, az egyenruhás portás hajlongva fogadott. Hiába jártuk végig kétszer is a nagy mulatóhelyiséget, hiába kerestük Ferit, bizony egyelőre nyoma sem volt. Helyette más ismerősökre akadtunk. Az egyik asztalnál néhány magyar fiú ült, akiket a MAK-ból ismertem, köztük Leskóczy Bandi és Fejes Tibor, meg néhány magyar lány, akiket látásból szintén ismertem. Ott volt velük a prágai Magyar Leányotthon felügyelőnője is, egy testes, kövér asszonyság, aki nyilván a lányokat gardírozta.

Fülig elpirultam, amikor megláttam ezt a társaságot. Erre igazán nem számítottam. Szerettem volna visszafordulni, valahogy megkerülni az asztalukat, de nem lehetett, mert Evzsenka néhány lépéssel előttem ment, már ott állt az asztaluk előtt, nem tudtam már visszahívni. A tánc éppen szünetelt, a zene hallgatott. Minden szem rám szegeződött a magyar asztaltól, meg Evzsenkára, aki szintén megállt, mikor hallotta, hogy magyarul üdvözöljük egymást.

- Nem láttátok Hajmássy Ferit? - kérdeztem.

- Nem. Egy félórája vagyunk itt, azóta nem volt itt - hangzott a felelet.

Egy másodpercig zavartan álltam előttük, aztán tovább mentünk. Az egyik asztalnál Evzsenka egy egyedül ülő, csinos lányt üdvözölt kitörő örömmel. Nemrég jöhetett, mert éppen a pincér állt előtte. Sebesen beszéltek valamit Evzsenkával, és már mi is ott ültünk az asztalnál.

- Přejete si také černé pivo? - kérdezte a pincér tőlünk.

Természetesen mi is fekete sört rendeltünk. Nagy félliteres korsókkal hozták a müncheni fekete sört. Sűrű, fekete, édeskés folyadék. Fanyalogva fogtam hozzá, mert nem vagyok a sörnek valami nagy rajongója. Be kell vallanom, hogy ízletes sör. Legalábbis a legízletesebb, amit valaha is ittam.

Az első tánc alatt ülve maradtunk. Evzsenka a barátnőjével beszélgetett.

- Přítelkyně má kluka - mondta Evzsenka barátnője arra a kérdésre, hogy hol van a lakótársa. Ez magyarul annyit jelent, hogy a barátnőmnek van fiúja. Persze nem gyermeke, hanem udvarlója vagy kedvese. Szinte nem is lehet magyarra lefordítani. És ezt olyan természetes, egyszerű hangon mondta, mintha azt jelentené ki, hogy kint esik az eső vagy süt a nap.

- Máš kluka? - kérdezte Evzsenka Mányától.

Közben rájöttem, hogy így hívják a barátnőjét. Erre Mánya elkezdett sebesen csehül beszélni. Keveset értettem meg, de egyszer csak tágra nyílt a szemem, mert Hajmássy Feri nevét hallottam emlegetni. Evzsenka vidáman nevetve nézett rám:

- Látja, mennyire sietett. A barátja Mányát is becsapta, és egyszerűen nem jött el a randira.

A következő táncot Evzsenka unszolására Mányával táncoltam. Aztán Evzsenkával. Mánya kis ideig egyedül ült az asztalunknál, majd felkérte egy fiatalember a szomszéd asztaltól. Tánc után Mánya nem győzött áradozni partneréről. Hogy milyen jól táncol, azután teniszezik, úszik, evez, korcsolyázik, sízik, és így tovább. Láttam, hogy ragyog a boldogságtól. A következő tánc után elmondta, hogy hirtelen került udvarlója meghívta, üljön át az asztalukhoz. Csupa jogászfiú van ott, meg két „filozofka”. Így hívják a csehek a filozófiai fakultás hallgatónőit.

Mánya nem nagyon kérette magát, úgyhogy kettesben maradtunk Evzsenkával. Már a második korsó sörnél tartottunk, nekem is jó kedvem kerekedett. Már nem törődtem azzal sem, hogy a magyar fiúk és lányok megláttak itt ezzel a cseh lánnyal.

Úgy fél tizenegy tájban történt, hogy megállt valaki az asztalunk előtt. Éppen keringőt táncoltak, s ebben én nem nagyon vagyok mester. Felnézem, hát Hajmássy Feri állt előttünk frissen mosolyogva és nagyon elegánsan. Nem szólt egy szót sem, némán meghajtotta magát, és máris felkérte Evzsenkát táncolni. Feri nagyszerű táncos volt. Hiába voltak sokan a teremben, csak úgy repültek Evzsenkával. Keresztül az akadályokon, a bukdácsoló párokat félrelökve maguk elől. Evzsenka behunyta a szemét, úgy hagyta magát röpíteni.

Alig ütem pár percig egyedül, odajött hozzám Fejes Tibor.

- Legutóbb, amikor a MAK-ban beszéltünk, nem is kérdeztelek meg, hogy mit szólsz a szenátor dumájához?

- Úgy látom, a szenátor úrnak nem nagyon tetszem. Vetted észre, hogy nekem magyarázott, amikor Mussoliniről meg a revízióról beszélt?

- Rólad egyszerűen azt hiszik, hogy kommunista vagy. Ezzel légy tisztában. Ők csak az olyan fiúkat szeretik, mint Leskóczy Bandi, aki jó fejbólintó János, és nagyokat iszik a haza javára.

Felálltunk, és elindultunk a táncolók áradatán keresztül. Evzsenkától bocsánatot kértem, hogy néhány percre átmegyünk a szomszédos kisterembe, ahol Leskóczy Bandi meg a többi fiú vár. Evzsenka ijedten utánam kiáltott, hogy ne maradjunk sokáig.

Ott álltak a fiúk egy keskeny büféasztal körül. Megint abszintot ittak. Fejes Tibor már említette, hogy beszélni akarnak velem a MAK elnöksége nevében.

- Hát, kérlek alássan - kezdte Leskóczy Bandi -, arról van szó, hogy egészen nagyszabású módon kiépítjük a MAK szemináriumait. Ma délután tartottuk a választmányi ülést, és elhatároztuk, hogy ebben a szemeszterben orvosi, irodalmi, jogi, történelmi, szociológiai és női szeminárium fog működni a MAK-ban.

- És a szenátor úr? - kérdeztem. - Nem fogja ellenezni?

- Ti teljesen félreismeritek az öreget - mondta Leskóczy Bandi. Ő nincs ellene semmi jónak. Csak nem szeretné, ha a csillagosok lennének a hangadók ezekben a szemináriumokban. Persze te nem tudsz róla, hogy szeptemberben az érsekújvári kongresszuson éppen ők szorgalmazták a legjobban az egyetemi ifjúság „osztatlan egységét” meg a szemináriumi munkát a MAK-okban. Erről van szó, értsétek meg.

Leskóczy Bandi erősen szeszes volt, de azért folyékonyan és ügyesen beszélt. Rátért arra, hogy engem akarnak felkérni az irodalmi szeminárium vezetésére. Tiltakoztam ez ellen, hiszen még gólya vagyok. Azt mondták, ne adjak végleges választ, gondoljam meg hétfőig.

Hirtelen eszembe jutott, hogy Evzsenkáról egészen megfeledkeztem. Kerestem őket a táncolók között. Nem sokára megtaláltam kissé odébb. Egészen egymáshoz simulva táncolták a tangót a félhomályban. Feri erősen odanyomta az arcát is az Evzsenkáéhoz. Határozottan láttam, hogy a Feri a lány kezét szorongatja, és Evzsenka viszonozza a szorításokat.

Hirtelen elhatároztam magam, odaléptem a magyar asztalhoz, és felkértem egy csinos szőke lányt, akit már látásból jól ismertem. Mindig úgy táncoltam vele, hogy Evzsenkáék felé kerüljünk. Közben megtudtam tőle, hogy Gáspár Dórának hívják. Ahogy kivettem szavaiból, egyszerű, szegény emberek lánya lehet. Arról is beszélt, hogy a Magyar Menzán teljesen ingyen étkezik, meg hogy sok kistestvére van otthon. Eszembe jutott, hogy miket beszélt Evzsenka Mányáról, aki egy szegény vasúti pályaőrnek a lánya, és csupán éles eszének köszönheti, hogy maholnap orvosnő lesz belőle. Mert a különböző cseh diákjóléti intézmények és segélyek igénybevételével csaknem teljesen ingyen tanul itt Prágában, és jól él, jó lakása van, nem nyomorog. Őszinte részvét kelt fel bennem Gáspár Dóra iránt, aki szépnek, okosnak látszott, de bizony azért nagyon meglátszott rajta a szegénység. Hol van még a mi társadalmunk attól, gondoltam, hogy a szellemi kiválasztódást olyan demokratikus elvek alapján hajtsa végre, mint ezek a csehek. És itt nemcsak a mi elesett kisebbségi magyarságunkra gondoltam, hanem az egész, egyetemes magyar életre. Azután igyekeztem kedves lenni a szép Dórához. Szinte úgy tartottam a kezeim között, mint valami értékes magyar kincset, akire nekem kell itt vigyáznom az idegen nagyvárosban.