Huszadik századi hőseink

„Szia, szia!” - szólt bele a telefonba az Uherské Hradiště-i Corso kávéház teraszán üldögélő srác. - „Naná, tök jó itt, szuper minden. Épp az Európa, Európát néztem meg Agnieszka Hollandtól. Klassz, de igen depresszív. No, most már tényleg kíváncsi vagyok, mi történik még itt…”

Úgy vélem, a javában zajló rendezvény hangulatát és jellegét elég pontosan foglalja össze az idézett csevegés.

A kellemes, tavaszi napsütésben ugyanis már nyolcadszor zajlott a régi filmekből összeállított Uherské Hradiště-i szemle, mely ezúttal a Visegrádi Négyek országaiból származó filmművészeti kincseket mutata be. A mustrán 12-12 magyar és lengyel, valamint eggyel kevesebb szlovák filmet mutattak be. A cseh kinematográfia bemutatására ezúttal nem került sor, mert a választék már így is elég bőségesnek bizonyult, ráadásul a cseh közönség számára az ismerkedés a közép-európai szomszédok „távoli közelségével” alapvetően más jellegű ismeretanyagot kívánt nyújtani, mint a hazai alkotások. A bemutatás szükségességét hangsúlyozta fesztivál főszervezője, Jiří Králík is: „A most felnövő generációnak már arra sincs lehetősége, hogy a környező országok filmjeit legalább a televízióban láthassa, a moziról már nem is beszélve. Jómagam is a szlovák tévécsatornák műsorain nézem meg a klasszikus cseh filmeket, arra pedig már egyáltalán nem emlékszem, hogy a cseh televízió mikor sugározta utoljára valamelyik régi magyar filmet.”

A szervezőknek csalódást okozott a sajtó közönye, viszont erről ők maguk is tehettek - Csehországban ugyanis az Uherské Hradiště-i szemle idején egyszerre még két másik, más és más jellegű filmfesztivál folyt: a pilseni Finále (az idei cseh és szlovák alkotások szemléje - a szerk. megj.) és az egyszerre kb. harminc városban zajló Jeden svět (Egy a világ) emberjogi témájú dokumentumfilm-fesztivál. Bizonyára célravezetőbb lett volna mindannyiunk számára, ha a szervezők jobban egyeztetik az egyes fesztiválok időpontjait.

A fesztivál első napjaiban a filmek nézettsége elég gyenge volt, a helyzet csak a hétvégén javult egy kicsit. Ekkor már a történések központjában - a Hvězda fesztiválmoziban - egyre több hátizsákos fiatalt láttam. Az ő jelenlétük a cseh filmfesztiválokon - különösen ebben a városban, ahol minden évben megrendezik a Letní filmová škola (Nyári Filmiskola) filmszemlét - már megszokott, kellemes jelenség. A mozikban azonban egyáltalán nem volt telt ház, s ez a két kisebb mozira, a Kinečkóra és a Hvězda mozi halljában berendezett Hvězdička vetítőteremre is érvényes. Fábri Körhintájának csendes epizójait a szomszédos kávézó zaja festette alá, ám a vásári körhinta zaja is áthallatszott a nagyteremből a kisebb vetítőhelyiségbe. A szervezők bizonyára abban bíztak, hogy a szervezés hibái „lazán” beleolvadnak a helyi fesztiválokon már megszokott oldott hangulatba.

„A művészetet ugyanúgy komolyan kell venni, mint a tudományt, mivelhogy az tulajdonképpen felfedezés, alkotás és a tudás kitágítása a megértés fejlődésének széleskörű értelmezése szerint…” - ezt épp a fesztiválvárosban olvastam Nelson Goodman angol esztéta és filozófus Ways of Worldmaking c. könyvében. A szervezők bizonyára hasonló nézeteket vallottak a közép-európai országok filmművészetéről - a világ e csücskéjének megismerését próbálták nyújtani. A történelem és a filmművészet történetének összefüggései oly módon is előtérbe kerültek, hogy a filmekben játszódó történések ideje a Monarchia létrejöttétől a közelmúltig terjedő időszakot ölelte fel. Ez alól talán csak Jerzy Kawalerowicz filmje, a Máter Johanna (Matka Joanna od Aniolów, Lengyelország, 1960) lehet kivétel.

A „csodaszép huszadik évszázad” jellege a filmek nagy részére rányomta bélyegét. A közép-európai film jelképes alakjára joggal pályázhat a Márványember (Człowiek z marmuru, r. Andrzej Wajda, Lengyelország, 1977), az ötvenes évek sztálini politikájának üledéke alatt megsemmisülő építőmunkás életének szimbóluma, vagy Nyúl Béla, alias Hannibál tanár úr Fábri Zoltán azonos című filmjéből (Magyarország, 1956), akit a haláltól még az sem ment meg, hogy fokozatosan lemond minden eszményéről. A közép-európai hős kevésbé ártatlan arcát Szabó István mutatta meg a Mephistóban. Térségünk többi filmjét összefüggéseiben szemlélve kiderül, hogy a közép-európaiak nem csupán magukra hagyott áldozatok, akik a Kelet és a Nyugat közötti őrlődésre ítéltettek, hanem egyben saját egzisztenciájuk bűntársai és létrehozói. Erről győződhettek meg a helyi iskola diákjai is - egy délelőtti vetítésen - Szabó híres (Oscar-díjas) filmje által. A nem túl szerencsés sorsok szemléjét - melyek vagy egy áthatolhatatlan fal tövében, vagy szimbolikus erejű fényben, a fénytől elvakítva, a tettek láthatatlan labirintusában elveszve végződnek - tovább folytathatnánk. Héroszokból, a történelem örvényeiben lelkiismeretesen és erősen helytálló tartós pillérekből már jóval kevesebb van. A beszámoló elején idézett véleményt, melynek egészen véletlenül lettem tanúja a kávézó teraszán, Agnieszka Holland említett alkotásán kívül egy egész sor filmre vonatkoztathatnánk. Jómagamnak is depresszív benyomásoktól kellett megszabadulnom szinte mindannyiszor, amikor a sötét mozihelyiségből a napfényben úszó külvilágba léptem át. Nem csoda, hogy egyes kritikusok szerint Európa e részének filmművészetében a ”Cinema of Damnation”, a kárhozat mozijának szelleme lakozik.

A bemutatott filmek szelekcióját jellemezte a törekvés a térség társadalmi változásainak tükrözésére. E szándék a lengyel filmekkel összehasonlítva talán intenzívebben volt érzékelhető a magyar alkotások esetében. A magyar válogatásban ugyanis Szabó István azon filmjei kerültek előtérbe, melyek a társadalom árjában sodródó egyén sorsát láttatják (Apa, Mephisto), s így kevesebb tér jutott a líraibb, a társadalomhoz kevésbé kapcsolódó műveknek.

Úgyszintén két-két alkotással szerepelt Fábri Zoltán (Hannibál tanár úr, Körhinta) és Makk Károly (Egymásra nézve és Szerelem; ez utóbbinak csehül - Déry novellájának címével ellentétben - Dny čekání [A várakozás napjai] a címe). A válogatásba sajnos nem fért bele Tarr Bála, habár hatása a kortárs filmművészetre (pl. Gus van Santra, a magyar rendezők közül Fliegauf Benedekre) vitathatatlan. Abban az összefüggésrendszerben, melyet a bemutatott filmek között szerkeszthetünk meg, az alábbi két (fekete-fehér) film közötti oppozíció figyelemreméltó lehet: Mészáros Márta megfontolt stílusával (a fesztiválon bemutatott filmje a Napló gyermekeimnek, 1982) a költői, a filmművészet története által inspirált, stílusában különösen koherens Enyedi Ildikó-filmet, Az én XX. századomat (1989) állíthatjuk szembe. Az Edison századáról szóló történetben a tisztesség, megvesztegethetetlenség stilizálatlan (nem-művészieskedő) naplójába és a fény mágiájába ágyazódik be a többi történet zöme. Bizonyára érdekes lesz annak megfigyelése, hogy Az én XX. századom milyen sikert arat a cseh mozikban - ugyanis a Cseh Filmklubszövetségnek szándékában áll a filmnek a csehországi klubmozikan való bemutatása. Reméljük, megvalósul a szervezők másik terve, a Vzpomínky a zapomínání (Emlékezés és felejtés) c. filmciklus, melynek apropója a második világháború befejezésének 60. évfordulója. A ciklus Hermína Týrlová Vzpoura hraček (Játékok lázadása, 1946) c. klasszikus animációs filmjéből, Lucie Králová és Miloslav Novák elbűvölő rövid dokumentumfilmjéből, melynek címe Zlopověstné dítě (Rosszhírű gyermek, 2003) és Andrzej Munk Egy nő a hajón (Pasazerka, 1963, befejezés: Witold Lesiewicz) c. filmjéből tevődik össze. A klubszövetség szívesen venné, ha a Visegrádi Négyek többi országában is sikerülne egy hasonló tervezetet létrehozni, melynek célja a kiválasztott filmeknek az egyes országok közötti kölcsönzése, disztribúciója, továbbá a filmművészet-történeti kincsek mutatós DVD-n való megjelentetése. Erről a témáról egy kerekasztal-beszélgetés is folyt, melyen a projekt jövendőbeli szervezői vettek részt. Kiderült: az ilyen jellegű nonkonformista rendezvény legnagyobb problémája az anyagi háttér biztosítása.

Mindemellett meggyőződésem, hogy eleve nyilvánvaló volt, hogy a V4-ek (Csehországból nézve a „másik három ország”) filmművészete kiállja a „kétségbevonhatatlan minőség próbáját” (ahogy a szervezők fogalmaztak a sajtótájékoztatón). Ami korunk fiatal közönsége számára a „filmművészet-történeti múltunkhoz való jelenlegi vonzódást”(u.o.) illeti, a szeminárium alapján nem vonhatunk le egyértelmű következtetéseket. A Zlatý fond (Aranykészlet) projekttel a szervezők épp erre kötelezték magukat. Kétségtelen, hogy itt hosszú távú tervről van szó.

VIII. Filmarchívumi Szemle - Visegrádi „Aranykészlet” (VIII. Seminář archivního filmu - Zlatý fond Visegrádu). 2005.4.28.-5.1., Uherské Hradiště. A szemlén szereplő magyar filmek: Megáll az idő (Gothár Péter), Napló gyermekeimnek (Mészáros Márta), Szerelem (Makk Károly), Csillagosok, katonák (Jancsó Miklós), Egymásra nézve (Makk Károly), Körhinta (Fábri Zoltán), Az én XX. századom (Ildikó Enyedi), Mephisto (Szabó István), Apa (Szabó István), Hannibál tanár úr (Fábri Zoltán), Szindbád (Huszárik Zoltán), A tanú (Bacsó Péter).

Pavel Sladký
ford. Blaskovics Éva