A posztkommunizmus dermesztő hidege

Hogyan illeszthető be közép-európai környezetbe egy kemény krimi anélkül, hogy kínosan vagy oda nem illően hatna? A kérdésre bizonyos mértékig választ adhat Tar Sándor 1996-ban megjelent regénye, a Szürke galamb.

Az amerikai filmek nyers hősei általában a törvényesség határán egyensúlyozó nyomozók. Humphrey Bogart-os küllemmel, hidegvérüket megőrizve lábalnak át a huszadik század Vadnyugatján, arcukon a cinizmus maszkjával, melyen csupán a hűlő testek fölötti szűkszavú nyugtázásaik hatolnak át.

Csehországban irodalmilag a Borůvka hadnagyok, Mejzlík doktorok és általában a „csendőrhumoreszkek” vezetnek. A kemény zsánerhős itt a kisebb mértékek bonyolult valóságának törvényszerűségeivel szembesül. A kis közép-európai határok közé zárt nagy szavak könnyen nevetségessé válnak, s így ezeken a végeken meglehetősen ritkán bukkannak csak fel az igazságot bármi áron felkutatni kész detektívek.

Tar másképp ír. A Szürke galamb bonyolult cselekményében bőven akad lövöldözés, üldözéses jelenet, naturalisztikus aprólékossággal bemutatott halál és sebesülés. A korrupt rendőrség és az ismeretlen gonosztevők garázdálkodásának kerete a minden illúziótól megfosztva ábrázolt posztkommunista időszak. Tarnál a magyar társadalom rasztere igencsak durva, jelentős mértékben szociálpatológiai jelenségek alkotják. A történet egy közelebbről meg nem határozott városban játszódik; megismerkedhetünk ennek taszító kültelkeivel, elhagyatott depóival és végelgyengülésben szenvedő lakótelepeivel.

A vidék egyáltalán nem idézi a délcseh barokk idilli képét - a behavazott, pusztuló tájat furcsa szándékú emberek népesítik be. A társadalmi kaleidoszkóp számos részlete kelt undort az olvasóban, csakúgy mint a fura halálos járványt kísérő testnedvek leírása. Ebből a szemszögből valóban úgy tűnik, hogy az új rendszerek nem hoznak új reményt Közép-Európának.

A központi bűnügyi vonal megannyi mellékszálát és lazán kötődő epizódját az intim emberi kapcsolatok kellemetlenül közeli ábrázolása mozgatja. No more I love you... énekli szünet nélkül Annie Lennox egy érzelmileg kiürült házaspár lakásában.

Szinte ennek refrénjeként hat a különös, félelmetesen szűkszavú apróhirdetés: „MEGUNTA? HÍVJON! KERESSEN!” Az együttélés kultúrájának szerves része az ital és a szüntelen tévézés. A helyi rádióadó holttesteken keresztülgázolva hajszolja a szenzációt - nem sokban különbözik a maffia módszere sem. Ebben a hitelességet nem nélkülöző környezetben ír le Tar hidegvérrel végrehajtott gyilkosságokat és egyéb akciókat. Az emberi potenciált tönkretették a diktatúra évei, az alsóbb rétegek életének nincs különösebb értéke.

Tulajdonképpen nagyon is elképzelhető, hogy a regény világának valamelyik antihőse felgyújtja a villamoson utazó hajléktalant, amint az nemrégiben Prágában meg is történt. A korunkról szóló üzenet, melyet az idősebbek átadnak a fiatalabbaknak, kétségbeejtő. A nemzet elveszett szelleme nem múltunk része, hanem megélt jelenünk.

Tar Sándor személyes érintettsége - a kommunista titkosszolgálattal való együttműködése - miatt megsínylette a rendszerváltást. Az elveszített illúziókat és a magányt valószínűleg behatóan ismerte közelebbről is. Az a nyomasztó érzés, mely az „ő” posztkommunizmusa viszonyainak láttán uralkodik el az emberen, talán az egyik legintenzívebb élménye a Szürke galamb olvasójának. Borúlátó légköre hűen tükrözi a kemény közép-európai iskolát.

Tar Sándor műve Milan Navrátil fordításában a Dauphin Könyviadónál jelent meg 2005-ben Šedý holub címen.

Pavel Sladký
ford. Mészáros Tünde
Az írás - lapunkkal párhuzamosan - a Právo napilap Salon c. kulturális mellékletében is megjelenik.