A magyarok és Csehország

A tolerancia eltűnése az autoritatív csehszlovák rendszerből

I. rész

Bevezetőül

Tanulmányunk a magyar kisebbség csehországi történelmi fejlődését veszi górcső alá. Ezt a kisebbséget az 1945-1949-es években három csapás is érte: 1945-ben a magyar nemzetiségű polgárok állampolgári és tulajdonjogainak elvesztése; áttelepítés, majd szétszóródás Csehországban az 1946-1948-as reszlovakizációs program során; az ezt követő években pedig, Szlovákiába való hivatalos visszatérésük után a mezőgazdaság kollektivizálása, amikor kuláknak és politikailag megbízhatatlannak nyilvánították őket.

Fejezetek a magyarok XX. századi csehországi történelméből

A Monarchia felbomlásakor Csehszlovákia kapta a mai Szlovákia déli és keleti részét, tömböt alkotó magyar lakossággal. Az 1921-es népszámlálás adatai alapján Csehszlovákia területén 744 651 magyar nemzetiségű polgár élt. 1919 és 1938 között a szlovákokhoz hasonlóan a Szlovákia déli és keleti részén, valamint a Kárpátalján élő magyarok is nagy számban kerestek munkát Csehországban (a szövegben az egyszerűség kedvéért Csehországnak nevezzük a mai Cseh Köztársaság területét, azaz a történelmi Csehországot, Morvaországot és Szilézia egy részét - a ford.), s emellett számos magyar értelmiségi és egyetemista jelent meg Prágában. Közülük sokan tanulmányaik befejezése után is a fővárosban maradtak. 1921-ben mindössze 704, 1930-ban azonban már 11 427 magyar élt Csehországban.

A protektorátus idejéből jelenleg semmilyen forrás nem áll rendelkezésünkre a csehországi magyarok életéről. Egyedül a csehszlovák emigráns kormány londoni üléseiről fennmaradt jegyzőkönyvekre támaszkodhatunk, melyekben felvetődik a szlovákiai magyarok kitelepítésének kérdése, éppúgy mint a németeké. Hogy a csehországi magyarok kitelepítésével is foglalkoztak-e, az nem derül ki. Ez azonban nem valószínű, Csehországban ugyanis a magyar lakosság nem alkotott tömböt. Szlovákiában ezzel szemben hétszázezres magyar kisebbség élt.

A csehszlovákiai magyarság kérdésével a nagyhatalmak is foglalkoztak. Néhány évig, a potsdami és a párizsi békekonferencia előtt nem foglaltak állást egyértelműen a magyarok szlovákiai helyzetét illetően. Ennek - mint az időközben hozzáférhetővé tett levéltári forrásokból kiderül - több oka is volt. A legfőbb ok nyilvánvalóan a Szovjetunió és a háború utáni Csehszlovákia, illetve Magyarország viszonyában keresendő. A következőkben megpróbálunk rekonstruálni bizonyos történéseket a moszkvai, párizsi és részben szlovákiai (pozsonyi és kassai) levéltárak forrásai, valamint a téma szakirodalma alapján.

Az emigráns csehszlovák kormány már 1943-ban megkezdte a magyarok kitelepítésének előkészítését. Ez a kíméletlen megoldás, mely egybevágott a németek kitelepítésének szándékával a protektorátus területéről, a klerofasiszta szlovák állam idején persze még nem volt időszerű. Nyilvánvaló volt, hogy a kérdés rendezése a háború utáni Csehszlovákiára marad. Edvard Beneš volt az egyetlen, aki feljogosítva érezte magát arra, hogy a németek mellett a magyarok jövőbeni szlovákiai helyzetéről is szóljon.

A magyarok jövőbeni szlovákiai sorsával kapcsolatos nagyhatalmi elképzelésekben némi módosulást hozott az 1944-es Szlovák Nemzeti Felkelés, melynek során a szlovákok Csehszlovákia felújítása mellett foglaltak állást, jóllehet a cseh fél számára gyakorlatilag elfogadhatatlan föderatív berendezkedést követelve. A csehszlovák politikusok így 1944 őszétől komolyan foglalkozhattak a magyarok kitelepítésének tervével. Elsősorban a Szovjetunió támogatására számítottak, amely Közép-Európa háború utáni felosztásának kérdésében Csehszlovákia eredeti határai felújításának szükségességét hangsúlyozta, az autonóm Kárpátalja kivételével, melyre Kárpát-Ukrajnaként jogot formált.

Majszkij külügyi népbiztoshelyettesnek a Molotov és a kormány többi tagjai számára készített 1944-es munkaanyaga a világháború utáni rendezésről fontosnak tartja az erős Csehszlovákia létrehozását, mely Lengyelország ellenpólusává válna. A szöveg szerint a cseh és szlovák lakosság politikai hangulata, valamint a 20 évre szóló együttműködési szerződés aláírása reményt ad arra, hogy Csehszlovákia megfelelő közvetítője legyen a szovjet befolyásnak Délkelet- és Közép-Európában. A Szovjetunió szándékai szerint a Csehszlovák Köztársaságot eredeti határaival és a Teschen-vidék csatolásával kell felújítani, számolva egyúttal a csehszlovákiai németek kitelepítésével.

A Szovjetunió, mint Majszkij tervezetéből kitűnik, nem volt érdekelve egy erős Magyarország létrehozásában, „mivel Magyarországnak, éppúgy mint Olaszországnak egyaránt értésére kell adni, hogy a szövetségesek nem felejtették el a jelenlegi háborúban elfoglalt pozícióját. Ezért a Szovjetunió politikájának Magyarországgal kapcsolatban arra kell korlátozódnia, hogy megőrizze a magyar államot, de lehetőség szerint szűkítse területét az etnikai elvet szigorúan követve. Azokban az esetekben, ha az adott elv alkalmazásában valamilyen kétség merül fel, a kérdést Magyarország ellenére kell megoldani.” Magyarországra e szerint a háború utáni első években szigorú nemzetközi elszigeteltség, valamint jóvátétel-fizetési kötelezettség várt.

A cseh és szlovák politikusok saját érdekeiknek megfelelően kívánták kihasználni ezeket a szovjet célokat, a szlovákiai magyarok kitelepítését szorgalmazva - az etnikai határok betartására hivatkozva (ugyanerre szolgált volna a reszlovakizáció). A leendő erős Csehszlovákiához azonban még hiányzott az alapvető megállapodás a háború utáni állami berendezkedésről. Az ország ereje az egységes államban rejlett volna, a szlovák politikusok lemondásával a föderációról. Itt játszott fontos szerepet a szlovák lakosság hangulata: elő lehetett húzni a „magyar kártyát”. A magyarok kitelepítésének a szilárd, egységes - az abban az időben még kevéssé ismert föderációnál erősebb - Csehszlovákia felújításához kellett hozzájárulnia. A szovjet diplomáciával folytatott tárgyalásokon kezdettől fogva a cseh emigráns politikusok léptek fel határozottabban, akik a müncheni egyezménnyel szétvert Csehszlovákia újraegyesítésének kérdésében erkölcsileg inkább érezték magukat feljogosítva a kitelepítések követelésére. A magyarok kitelepítését és földjeik elvételét talán valamiféle „kártérítésül” szánták Szlovákiának és népének a kívánt föderáció meghiúsulásáért. A cseh politikusok érezték a Szovjetunió rejtett, finoman kinyilvánított támogatását, és ennek megfelelően viselkedtek. A háború utáni erős Csehszlovákia elképzelése ugyanis a nemzetállamot jelentette. 1945 elején azonban az emigráns kormány már vélhetőleg belátta, hogy további nagyhatalmak támogatását nem tudja megszerezni, azt viszont még nem tudhatta, hogy a Szovjetunió támogatása is gyengülni fog. Ennek hátterében az 1944. decemberi magyarországi események álltak, amikor Debrecenben a kommunisták, szociáldemokraták és kisgazdák soraiból egy új, baloldali orientációjú politikai elit kezdett formálódni. A szovjet politikusok figyelme ezek után Magyarországra is kiterjedt. A szlovákiai magyarok státusának kérdését egyelőre nyitva hagyták, várva a magyarországi politikai helyzet további alakulását. A Magyarország iránti érdeklődés fokozódására feltehetőleg a szovjet politikusokhoz legközelebb álló Klement Gottwald is felfigyelt. A szlovákiai helyzet megoldásával foglalkozó feljegyzéseiben egyelőre visszafogottan, a kollektív bűnösség bélyege nélkül szól a magyarokról.

Edvard Beneš, Hubert Ripka külügyi államminiszter és Zdeněk Fierlinger, a londoni csehszlovák kormány moszkvai követe diplomáciai téren próbáltak támogatást szerezni a nagyhatalmaktól a németek kitelepítéséhez, egy ideig kézzelfogható eredmény nélkül. Zorin szovjet külügyminiszter-helyettesnél tett 1945. január 3-i látogatása során Fierlinger egyetlen konkrét választ tudott kicsikarni: a magyarok kitelepítésének kérdése nem tartozik a fegyverszünet feltételei közé, ezért Csehszlovákiának meg kell várnia a békeszerződést.

Amikor Fierlinger 1945. január 9-én ismét a csehszlovákiai magyarok kitelepítését kérte, „hogy már rögzítve legyen Csehszlovákia joga a magyarok kitelepítésére, és a magyar kormányt kötelezzék az áttelepültek befogadására”, Zorin csupán annyit javasolt, hogy a kisebbség helyzetének rendezésével Csehszlovákia várja meg a fegyverszünet megkötését. A követ igyekezett legalább egy kis előrelépést elérni, s legalább a támogatás ígéretét megszerezni, ezért felhívta Zorin figyelmét a Szlovákiában tapasztalható erős magyarellenes hangulatra, melynek következtében a magyarokat a szlovákok közvetlen nyomása kényszerítheti a Magyarországra való áttelepülésre. Előre elkészített megállapodás nélkül azonban a magyar kormány az áttelepülteket nem feltétlenül fogadja be. Zorin nem foglalt állást.

1945. január 15-én Moszkvában Gribojed tiszteletére ünnepi ülést tartottak, ahol Fierlinger ismét találkozott Zorinnal. Kötetlen beszélgetést folytattak a Csehszlovákia és Magyarország közötti békeszerződésről, melyről ugyanaznap folytak tárgyalások Molotovnál. Fierlinger nehezményezte, hogy a csehszlovák emigráns kormány és az angol, illetve amerikai diplomaták között folyó, a magyarok kitelepítésének esetleges támogatásáról szóló hosszú megbeszélések során Balfour moszkvai brit ügyvivő és Harrimann, az USA moszkvai nagykövete többnyire nem értettek egyet a javaslatokkal, és az utasítások hiányára hivatkoztak. A kitelepítés gondolatához csupán a szovjet kormány képviselői viszonyultak pozitívan. Zorin diplomatikusan megjegyezte, hogy „a csehszlovák kormánynak ebből le kell vonnia a megfelelő következtetéseket azon kérdések tekintetében is, amelyekhez a Szovjetuniónak valamilyen érdeke fűződik. - Természetesen - válaszolta Fierlinger, de ezt nem fejtette ki bővebben.” Valójában Kárpátalja átengedéséről volt szó, amiről ez után márciusban tárgyalt Molotov és Sztálin Benešsel és Masarykkal. A Magyarországgal 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti egyezmény a kitelepítés kérdésével nem foglalkozott.

Február közepén a csehszlovák fél Abramov közvetítésével tájékoztatta a szovjet kormányt, hogy Beneš 1945. február 25-én Moszkvába érkezik, mivel a Szlovák Nemzeti Tanáccsal, a cseh és szlovák kommunistákkal folytatott megbeszélései után a szovjet fővárosban szándékozik felállítani új kormányát, mellyel aztán visszatér Csehszlovákia területére.

Beneš elnök 1945. március 17-én Moszkvába repült. Tíz nappal előtte a szovjet kormány kidolgozta állásfoglalását a magyar kormány legfontosabb gazdasági intézkedéseivel és segítségkérésének teljesítésével kapcsolatban.

Miközben az akkor Moszkvában működő csehszlovák emigráns kormány egyebek mellett a Szovjetunió támogatását kérte a magyarok kitelepítéséhez, Rákosi Mátyás a Magyar Kommunista Párt első embereként 1945. március 17-én a Magyarország belső helyzetéről Dimitrovnak írott levelében panaszosan szól a magyarok szlovákiai körülményeiről: „Sok panaszt kapunk Szlovenszkóból arról, hogy a helyi elvtársak helytelen politikát folytatnak a magyarokkal szemben. Eljárásukat azzal indokolják, hogy a szlovák Demokrata Pártba beszűrődtek a Hlinka-követő elemek, ezért a magyar kommunisták felvételekor nagyon szigorúnak és körültekintőnek kell lenniük, különben nem mondhatják magukat nemzeti pártnak. Ennek eredményeképpen Szlovenszkón nem jelenik meg magyar nyelvű kommunista napilap, a magyar kommunisták elnyomottnak érzik magukat, és segítségünket kérik. Hangsúlyozzák, hogy Erdélyben, különösen pedig Jugoszláviában demokratikusabb politikát folytatnak a magyar kisebbséggel szemben. Hallottuk, hogy a napokban Moszkvába érkeznek a szlovák elvtársak. Kérem, beszéljék meg velük ezeket a kérdéseket.”

A szovjetek kezdtek lassan kitáncolni a csehszlovák politikusok legdurvább magyarellenes követelései mögül. Az adott helyzetben azonban nem mondhattak határozott nemet, Kárpátalja kérdéséről ugyanis még nem született döntés. Rákosi nem sejthette, hogy a szlovákiai magyarok - s nemcsak a kommunisták - helyzete rohamosan romlani fog.

Zorin a Kassai Kormányprogram korrekciója során (ezt 1945. március 19-én adta át neki Gottwald Moszkvában) többek között ezt írta az V. fejezethez fűzött megjegyzésében: „A fejezet eleje (az első bekezdés) szerkesztési módosítást igényel. Jóllehet a fejezet végig a cseh és szlovák nemzet egyenjogúságáról beszél, a két nemzet jövendő államformája kérdésének kifejtésében rendkívül homályos marad: sem Szlovenszkó autonómiájáról, sem a cseh területek és Szlovenszkó föderatív egyesüléséről nem esik említés. A - különösen a németek által támogatott - szlovák szeparatizmus megfékezése érdekében nagyobb hangsúlyt kell fektetni Szlovenszkó leendő államformájára az egységes csehszlovák államon belül. Ezenkívül elengedhetetlen a nemzeti kisebbségek (elsősorban az ukránok és a ruszinok) jogainak biztosításához szükséges feltételek megteremtése.

A VII. fejezetben nem említendő »a német és magyar nemzetiségű személyek állampolgárságának automatikus elismerése és az országba való visszatérésük biztosítása«, még ha ez pontosan meghatározott feltételek között történne is. Ezt a kérdést nyilván minden személy esetében külön kell majd megvizsgálni.”

A kormányprogramot a kért korrekciókkal 1945. március 22-én fogadták el. Nem maradt ki belőle a magyarok kitelepítésének reménye, mivel e kérdésről közben tárgyalások folytak a szovjet politikusokkal.

A németek és a magyarok kitelepítéséről 1945. március 21-én és 24-én zajlottak tárgyalások Moszkvában Molotov, Beneš, Jan Masaryk, Zorin és Fierlinger részvételével. A szovjet fél saját célját, Kárpátalja megszerzését tartotta szem előtt. Beneš a németek és magyarok kitelepítésének hathatós támogatása fejében hajlandó volt a terület átengedésére. A március 21-i megbeszélésen elmondta, hogy a kitelepítés kényes kérdéséről másfél évvel azelőtt tárgyalt az angol diplomatákkal, akik egyetértettek a németek kitelepítésének szükségességében. Ez szóbeli nyilatkozat volt, írásos lefektetésével még késlekednek. Márpedig a németek kitelepítése nélkül Csehszlovákiában polgárháború tör ki. Molotov kérdésére, miért nem áll ki az angol kormány határozottan a véleménye mellett, azt felelte, hogy előbb a Szovjetunió álláspontját szeretnék megismerni, és hogy Amerika állítólag nem fogja ellenezni a kitelepítést. Beneš rákérdezett magának Molotovnak a véleményére, aki azt felelte, hogy az inkább pozitív, de tudnia kell, hány embert érint majd a kitelepítés.

Beneš megjegyezte, hogy ez a probléma Lengyelországot sem kerüli el, ahonnan 7-8 millió németet fognak kitelepíteni. Csehországból legalább 2 millió németet telepítenének ki, köztük a teljes német értelmiséget és polgárságot. Csehszlovákiában így körülbelül 300 000 német maradna - munkások, akiket szétszórnak a cseh lakosság között, és majd beolvadnak.

Ez után rátért Szlovákiára, ahonnan 600 000 magyarból 400 000-et ki kell telepíteni. Fierlinger emlékeztette Molotovot, hogy a Magyarországgal folytatott tárgyalások során határozottan kiállt a csehszlovák fél mellett. Molotov elismerte, hogy támogatja a csehszlovák kormányt, és hogy javaslataival tulajdonképpen mindenki előtt nyilvánvalóvá tette, kinek a pártján áll. Beneš elpanaszolta, hogy az angolok ebben az ügyben bizonyos mértékig „bújócskát” játszanak: megígérik, hogy utasítást küldenek a magyarokkal szembeni csehszlovák álláspont támogatásáról, s ezt végül mégsem teszik meg.

Ez után Molotov Kárpát-Ukrajna problémáját hozta elő, megjegyezve, hogy már minden írásba van foglalva. Beneš erre azzal válaszolt, hogy ebben az ügyben a csehszlovák parlamentnek kell döntést hoznia, majd ha ő visszatér Prágába, és hogy „a csehek értelmes emberek, és szeretnének megállapodást kötni arról, miként történik majd Kárpát-Ukrajna átadása a Szovjetuniónak, és hol húzódik majd a határ, ugyanis Csehszlovákia területén is élnek ukránok”. A szlovákiai ukránok kérdése lakosságcserével megoldható lenne, hiszen Kárpát-Ukrajnában is élnek szlovákok.

Molotov egyetértett a lakosságcserével, feltételezve, hogy erről a két kormány között megállapodást születik. Beneš ekkor azonnal visszatért a németek és magyarok kitelepítésére. Azt jósolta, hogy a németek legyőzése után együttérzéshullám várható, és sok ország a legyőzöttekkel fog rokonszenvezni. Ezért szerinte elérkezett az idő a szláv politika megszilárdítására, mivel úgy tizenöt év múlva akár a Nyugat is a Szovjetunió ellen fordulhat. „Józanul azzal számolok, hogy Csehszlovákiának a Szovjetunióra kell támaszkodnia” - jelentette ki. „Már nem Franciaországgal próbálkoznak?” - vágott vissza Molotov. Beneš erre azt a választ adta, hogy meg kell szervezni a szláv politikát, hogy a németek ne veszélyeztethessék újra Európát.

A március 24-én folytatódó megbeszéléseken Beneš visszatért a Kárpát-Ukrajnával kapcsolatos 1939-es nyilatkozatához, kijelentve, hogy a terület elcsatolása csupán procedurális kérdés. Molotov felszólította, hogy nyújtson be konkrét írásos kérvényt a Legfelsőbb Szovjet Elnökségéhez, melyet a szovjet kormány Kárpát-Ukrajna elcsatolásával jóváhagyna. Beneš kifejezte reményét, hogy a terület elcsatolása lehűti a magyar és német kedélyeket, mivel közelebb kerül a Szovjetunió határa. Ez után tolmácsolta a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a megszállóként Szlovákiába érkezett magyarok gyors kitelepítésére vonatkozó kérését. Molotov rákérdezett az érintett személyek számára. Beneš szerint mintegy 15 ezer emberről van szó, elsősorban Kassán és környékén. Molotov ezzel a deportálással egyetértett. A csehszlovák kormány azonban továbbra sem mondott le az 1939 előtt Szlovákia területén élő 400 000 magyar személy kitelepítéséről.

Az új csehszlovák kormány kassai tartózkodása alatt ismét szóba kerültek a magyarok és az országból való eltávolításuk. Erről a problémáról a legbővebben Václav Nosek szólt április 11-i, Zorinnal folytatott megbeszélésén. A kommunista belügyminiszter a Szlovák Nemzeti Tanács tevékenységére panaszkodott, amely maga szeretné irányítani az ország belügyeit, a központi kormányzatnak pedig azt tanácsolja, hogy az ország védelmére és a külügyi kérdésekre koncentráljon. Arról is szólt, hogy a Tanács szeretné hamarosan megvalósítani a magyarok kitelepítését, és hogy ez az összes magyarra vonatkozna, ami szerinte nem helyes. Először a magyar megszállókat kell kitelepíteni, akik 1938 után érkeztek - ezek száma állítólag nem nagy, 3-4 ezer körül lehet, így a deportálásuk problémamentesen megoldható. A többi magyart azonban nem lehet előkészületek nélkül kitelepíteni. Nosek ezért azt javasolta, hogy rendeljék el a magyarok és a németek munkakötelezettségét, s építsenek munkatáborokat, ahová aztán azok a magyarok kerülnének, akik Csehszlovákia ellen voltak. Azt is megemlítette, hogy Magyarországon élnek szlovákok, akiket a magyar kormány Szlovákiába küldhet.

Zorin április 16-i kassai látogatásán Fierlinger is újra előhozakodott a magyarok kitelepítésének ügyével. Ezúttal az összes magyar deportálásáról beszélt, hangsúlyozva, hogy ennek nagyon gyorsan le kell zajlania, mielőtt még a többi szövetséges foglalkozni kezdene a problémával. A Szlovák Nemzeti Tanács készít egy tervet 400 000 magyar gyors ütemű kitelepítésére. Zorin megkérte Fierlingert, hogy a kész tervet juttassa el hozzá. Ő majd tájékoztatja róla a szovjet kormányt, amely a 2. Ukrán Front tevékenységét koordinálja majd.

Ugyanaznap az új csehszlovák kormány szlovák kommunista mezőgazdasági minisztere, Július Ďuriš is beszélt Zorinnal a magyarokról, hangsúlyozva, hogy ingatlanjaik szétosztása a szlovák földművesek között komoly politikai tőkét jelentene a szlovák kommunisták számára. Egyúttal a mezőgazdasági termelési rendszer leendő átalakításának első jelzése is lehetne. Ďuriš azonnal kölcsön is kért némi szakirodalmat a szovjet mezőgazdasági termelés irányításáról, szovjet kollégája azonban megkérdőjelezte a szovjet kollektivizálási tapasztalatok csehszlovákiai alkalmazhatóságát, mivel szerinte „Csehszlovákiában mások a körülmények, kevésbé alkalmasak a kollektivizálásra”. Ďuriš azonban kitartott álláspontja mellett (a szakirodalmat illetően is).

1945 áprilisának végére elkészült a konkrét terv a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséről, Fierlinger pedig, megállapodásuk értelmében, átadta azt Zorinnak.

A cseh és szlovák politikusok a szlovákiai magyarokról szovjet kollégáikkal folytatott tárgyalásaikon továbbra is szisztematikusan összemosták a nemzetiségi és az osztályszempontokat. Emellett később is kitartottak, mígnem a kommunista hatalomátvétel után szembetűnően az osztályszempontok kerültek előtérbe, ismét csak a nacionalizmus elfedésére.

A potsdami konferencia a nemzetiségekkel szembeni politika jelentős határkövévé válhatott volna. A csehszlovák kormány azonban nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a konferencia nemcsak hogy nem tárgyalt a magyarokról, hanem Magyarországnak ugyanolyan jogot adott a területén élő németek kitelepítésére, mint Csehszlovákiának. A kormány a szovjet mindenhatóságra hagyatkozva remélte, hogy a magyarok kitelepítésének ügyét további nagyhatalmak támogatása nélkül is megvédheti.

Helena Nosková
ford. Böszörményi Péter