Bevándorlók, kivándorlók, letelepülők

Bevezetés a távozások és érkezések geometriájába

Amióta világ a világ, az emberek a legkülönbözőbb okokból elhagyják otthonukat és alkalmasabb, biztonságosabb otthont keresnek. Eredeti, természetes kapcsolatrendszereiket így felrúgják, és helyettük újakat kötnek. Ez a folyamat mind a bevándorlók, mind az őket fogadók oldalán nehézségekbe ütközik, elsősorban a más szokások, az eltérő erkölcs, temperamentum és életvitel kiváltotta ellenszenv vagy az új befogadására való képtelenség miatt.

Vitán felül áll, hogy az emberek országhatárokon átnyúló fluktuációja a huszadik század egyik jellegzetes vonása. Lehetetlenség felbecsülni, milyen irányba változik majd mindez a huszonegyedik században, ám valószínűsíthető, hogy a jelenség nem tűnik el egyhamar. Az ellenkező értelmű retorika ellenére is nyilvánvaló és a jelenlegi bezárkózási folyamat dacára feltételezhető, hogy (szerencsére) a vége a távolba vész.

A távozásra kényszerítő számtalan okból jogos motívumként általában csak a politikai vagy vallási üldöztetést ismeri el a világ. Minden más okot nem eléggé fennkölt indítékok szennyeznek be. Ha most eltekintek az erőszakos deportálásoktól, idegen országban találhatja magát az ember általánosan el nem ismerhető, látszólag felfoghatatlan, teljességgel irracionális okokból, sőt, egyes esetekben akár ok nélkül is. A világban számtalan olyan ember él, aki az elviselhetetlen családi vagy házastársi viszonyok elől menekült el, akit a változás vagy a kalandvágy hajt, aki megcsömörlött honfitársai szánalmasságától, ostobaságától, új találkozásokra vágyik, de vannak olyanok is, akik szeretnék kipróbálni saját képességeiket, idegen helyen kívánnak elrejtőzni, a tiltások elleni tiltakozásul akarják elhagyni hazájukat, esetleg olyanok, akik menekülnek a letelepedés által törvényszerűen fellépő korlátoltság elől. És nincs értelme elhallgatni, hogy a kivándorlók legtöbbje kellemesebb életkörülményekre és jobb érvényesülésre vágyva távozott. De mi ebben a kivetnivaló? Mi mást tesz a szülőhelyéről egész életében ki sem mozduló lakosság túlnyomó része? Valójában rejtély, hogy különösképpen a csehek miért vetik a saját soraikból kivándoroltak szemére, hogy a jobbat keresve hagyták el hazájukat, ha egyszer a hőn szeretett haza és annak örök értékei védelme érdekében önmaguk sem törik össze magukat az igyekezettől, és a boldogság netovábbjaként maguk is a kétséghullámok elleni védőfalként használt vagyonhalmozás eszméjét vallják. Attól, aki elment, mintegy automatikusan elvárják, hogy a többiek helyett is olyan életet él majd, amihez a többieknek nem volt elég bátorságuk. Ami az emigrációt illeti, semmilyen szabály nem érvényes és minden lehetséges. Még a látszólag egyszerűbb esetekben is lehetetlen teljesen kibogozni az összefonódott szálakat. Vannak olyan emberek, akik számára haza nélkül nem élet az élet, azután olyanok, akik új helyen teremtenek hazát, és végül olyanok is, akik az e fogalomtól való megszabadulást könnyebbségként, megkönnyebbülésként élik meg.

A cseh emigráns: lop és olvas

Az egyes országok nemcsak méretüket, elhelyezkedésüket és történelmüket tekintve különböznek, hanem szokásaikban és hagyományaikban is. Ide tartozik a bevándorlókhoz, a saját soraikból kivándoroltakhoz és a menekültekhez való viszonyulás is. Az egykori gyarmattartó nagyhatalmaknak, amelyek évtizedeken keresztül sikeresen titkolták, hogyan is nézett ki valójában „civilizálási“ igyekezetük, sok vaj van a fején. Emellett a hazatért gyarmati hivatalnokok generációinak köszönhetően egyedi tapasztalatokkal is rendelkeznek.

Azok az országok, amelyek lakosai rendelkeznek az igaz hitre, civilizációra, haladás útjára téríteni kívánt más nemzetekkel folytatott több évszázados konfrontáció tapasztalatával, természetesen másként viszonyulnak az idegenekhez, mint azon országok lakói, akik az idegeneket inkább csak megszállókként, portyázó ellenségként ismerték meg. Más viselkedési formák alakultak ki az Osztrák-Magyar Monarchiában és mások Angliában. Ezért jelent nagy különbséget, ha valaki Közép-Európában, Nyugat-Európában vagy esetleg más kontinensen kíván megtelepedni. Ugyanígy egészen mást jelent az angolszász protestáns országokban élni, ahol az együttélést az „élni és élni hagyni“ elv határozza meg, mint a katolikus hagyománnyal rendelkező országokban, amelyekben elvárás, hogy az ember igazodjon a helyi hagyományokhoz. Mindaddig, amíg Franciaországban az ember nem vallja magáénak a francia konyhát, szakadék választja el a franciáktól. Szerencsére megkedvelni az osztrigákat, csigákat, húskrémeket és sajtokat nem jelent leküzdhetetlen akadályt.

Ugyanakkor a kivándorlók reakciója is az őket eredetileg alakító kontextus függvénye. Míg az emigrációban létrejött lengyel könyvkiadók a hidegháború idején valósággal virágoztak, a cseh kiadók ugyanezen időszakban épphogy csak tengődtek. A lengyel kivándorló ugyanis kötelességének érezte a lengyel kultúra támogatását, megőrzését - még ha a megvásárolt könyveket gyakran ki se nyitotta. Ezzel szemben a cseh kivándorló a könyvet inkább valahonnan kikölcsönözte vagy ellopta, de elolvasta, hogy képben legyen. Származzon az ember bárhonnan, és telepedjen le bárhol, minden esetben magával viszi a szokások és elképzelések rakományát, amelyek az új feltételek közepette inkább gátolják, mint megkönnyítik az életét. Nem mindentől lehetséges és hasznos ugyanakkor megválni. A szülőföldjén kívül élő ember hibrid, amely előtt számos új lehetőség nyílt meg, és csak rajta múlik, mit használ ki ezek közül, és mit hagy kiaknázatlanul. Így keletkezik az a bámulatos panoptikum, amelyben minden megtalálható: a szülőföldről származó tárgyakhoz és ódon szokásokhoz, hagyományokhoz betegesen ragaszkodó groteszk emigránsoktól kezdve a vendéglátó ország kínos karikatúra-lakóiig, akik elfelejtették anyanyelvüket, saját múltjukkal sem vállalnak semmilyen közösséget, akiknek új paradicsomában minden gyönyörű és csodálatos. Ők mind arra kényszerülnek, hogy megtalálják a módját, hogyan férjenek meg az őslakókkal, azokkal, akiknek nem nyílt lehetőségük arra, hogy szert tegyenek egy más ország kínálta élet tapasztalatára.

Bevándorlók és globális testvériség

Ha a bevándorlásra és a bevándorlókra terelődik a szó, bárhol is legyünk a világban, elsősorban mindig gond- és problémaforrásként hozzák fel a témát. Ez egy standard elsődleges, primitív reakció. Idegen elemek behatolásakor minden közösség veszélyeztetve érzi magát, és a kollektív veszélyeztetettség érzete hatékony közös nevezőt jelent. Az értékek semmibe vételének emlegetése a leggyakrabban sokkal inkább egy mélyebb, archetipikus problémát fed. Az ember ugyanis több rétegből áll, és amint ezek egyike radikális különbözőséggel kényszerül szembesülni, védekező reakció lép fel. A veszélynek ugyanakkor egyáltalán nem kell konkrétnak lennie. Gyakran előforduló eset, hogy még az étkezésben vagy az érzelmek kifejezésében fellépő különbözőségeket is saját lényegünk elleni támadásként értékeljük. Amikor egy palesztin nő sikoltozva borul fia sírjára, a gesztus azonos fájdalmat fejez ki, mint az angol anyáé, aki méltóságteljesen beszél fia haláláról. Mindketten ugyanazt fejezik ki, ám a kifejezés módja diametrálisan eltérő, ugyanakkor a helyi szokásoknak megfelelő. Másként fejezi ki lelkesedését egy olasz, és másként egy skandináv, és csak rajtam múlik, melyik formát részesítem előnyben. Az irracionális ingerültség, antipátia, kellemetlen érzetek oka sokszor egészen egyszerű dolgokban keresendő, pl. különböző színekben, zajszintben, kommunikációs távolságban, érintésekben vagy gesztusokban. Mivel azonban a társadalom nem fogadja el e kézzel nem fogható lelki állapotokat vagy a fenyegetést senkire sem jelentő banális különbségekre való rámutatást, meg kell találni az okot, hogy magasabb, objektívebb okokból miért ítélhető el a másik. Az ember csodálatra méltó képességgel tud látszólag racionális és logikus magyarázatokat adni olyan dolgokra, melyek kiváltó oka egészen nevetséges és irracionális. Semmi sem egyszerűbb, mint megindokolni, miért elviselhetetlen barbár a szomszéd. Ha nem szeretem a szomszéd konyhájának szagát, vagy zavar a beszédmódja, ha a gyerekei neveletlennek tűnnek, természetesen mindezt nem vallom be, hanem elkezdek a tisztaságra, a hagyományokra vagy a civilizáltsági szintre mutogatni. A bevándorlók valóban hoznak magukkal problémákat is. Lakniuk kell valahol, elveszik a munkánkat, elszeretik a nőinket, papírmunkával fárasztanak... Az embernek nem is lenne ellenük kifogása, ha alkalmazkodnának, és olyanok lennének, mint amilyenek mi vagyunk. De ők törve beszélik a nyelvemet, olyan dolgokra tesznek utalásokat, amelyekről én még életemben nem hallottam, nem néznek áhítattal az én bálványaimra, nem ismerik nemzetem nagyjait, nem csámcsognak élvezettel a pörkölt felett és gyakran képtelenek öt korsó sörnél többet meginni. Ez mind igaz, amit csak a globális testvériség hívei nem tagadnak, akik kötelességüknek érzik, hogy mindenkit szeressenek, természetesen ezzel is csak rontva a helyzeten. Egyformán szeretni minden bevándorlót ugyanolyan értelmetlen, hacsak nem még értelmetlenebb, mint egytől-egyig visszazavarni őket hazájukba. Nem minden idegen a barátom, ugyanakkor nem minden idegen automatikusan az ellenségem. Gyakran közelebb állnak egymáshoz a hasonló jellemű, ám ezen kívül gyakorlatilag mindenben különböző emberek, mint az azonos anyanyelvet beszélők. Elbújni előlük a „családi“ összetartozás fala mögé, amely - mint az köztudott - megköveteli, hogy a szennyest kizárólag otthon teregesse ki az ember, sehova nem vezet. Az idegeneket egyáltalán nem kell szeretni. Az elviselhető együttéléshez elegendő tolerálni a másságukat. Tolerálni, tehát elviselni, beleértve azt is, ami anélkül is dühít, hogy bármilyen módon veszélyeztetne. A tolerancia nem más, mint képesnek lenni elfogadni olyan viselkedési formákat is, amelyeket én magam nem osztok, és amelyek ösztönösen elutasító reakciókat váltanak ki bennem. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy fel kell adnom saját kultúrámat. El kell kezdeni pontosabban különválasztani mindazt, ami valós veszélyt jelent mindattól, ami csak a saját fantáziám szüleménye. A bevándorlóktól joggal el lehet várni, hogy tartsák be az együttélés alapszabályait, ugyanakkor nem indokolt megkövetelni tőlük, hogy adják fel saját személyiségüket, szokásaikat, másságukat.

A kölcsönös megismerés köteléke

Az egyes országok gazdagsága különbözőképpen mérhető. Léteznek olyan országok is, amelyek a máshonnan érkező emberekben gazdagok. És ez nem csak afféle frappáns megjegyzés. Bevándorlókból a gazdag, világnyelveket beszélő országokban természetesen egyre több lesz. Az idegenek közé azonban nemcsak a politikai menekültek és a vendégmunkások tartoznak, hanem a multinacionális cégek idegen ajkú személyzete, a kulturális intézmények dolgozói is, valamint mindazok, akik valamilyen okból kifolyólag hosszabb-rövidebb időre megtelepedtek az országban. Ők mind együttesen alkotják az őslakosoktól eltérő tapasztalatokon alapuló és más-más hatások által alakított színes emberi társadalmat. Még a legbegyöpösödöttebb őslakos is néha óvatosan elismeri, hogy a maga módján egy idegen hasznos is lehet. Ilyenkor általában gazdasági okok járnak a fejében. És nem okvetlenül a bennszülöttek által már végezni nem kívánt piszkos munkákra befogott idegenekre gondol. Ezért fogadnak egyeseket tárt karokkal, míg másokat szükséges rosszként és megint másokat elutasítanak, bárhogyan is igyekezzenek.

Az idegenek jelenlétének fontossága azonban másban keresendő. Az ok, amiért pozitívumként tekinthetjük, sokkal földhözragadtabb, önzőbb és alapvetőbb. Az idegen ugyanis minden változatában és változásával tökéletes tükröt jelent, amelyben felfedezhetjük saját rejtett arcunkat. Konfrontálódás, összehasonlítgatás, súrlódás, meghasonlás és vita nélkül lehetetlenség kideríteni, kik is vagyunk valójában, milyen hatások alatt állunk, milyen bélyegeket viselünk, mi deformált bennünket... Csak az idegennel való találkozáskor kerül sor saját lelkünk nagytakarítására, és ekkor kerül felszínre, hogy mi tekinthető normálisnak, természetesnek, általános érvényűnek, és ellenkezőleg is - mi minden relatív, lényegtelen, jelentéktelen... És mivelhogy a saját határaink kitűzése, a szelektálás, különválasztás és mérlegelés kényszere, más szavakkal az önmegismerés az élhető élet elengedhetetlen előfeltétele, az etnikai tisztogatások - akár erőszakos, akár nem erőszakos kivitelben - valódi tragédiát jelentenek nemcsak a szenvedő áldozatok, hanem a végrehajtók részére is. Ott, ahonnan elüldözik a zavaró tényezőket, fullasztó homogenitás jön létre, amelynek következményei sokszor jóval hamisabbak, mint amilyennek kezdetben tűnnek. Akárcsak Kafka Odú c. elbeszélésében, ahol egy lény tökéletes biztonságot igyekszik maga körül kiépíteni, és ennek ellenére újra és újra fellépő, növekvő félelem keríti hatalmába, az etnikailag tiszta környezetben is olyan problémák merülnek fel, amelyeket egy sokszínű társadalom el sem tud képzelni. Azok a helyek, ahonnan eltűntek az idegenek, ahol az őslakosokat - legyenek bár vizsgálók vagy kivizsgáltak - a sült oldalas, a foci, a nagyseggű csajok vagy az azonos szabású télikabát közösen osztott élvezete fogja egy közösségbe, a lehetséges megoldások száma az életminimumra redukálódik, s a levegő mérges gázokkal telítődik.

Az elmulasztott lehetőség

Az izoláltság váratlan következményeinek illusztrálása céljából felhozható egy példa a nem is olyan távoli történelmünkből. Ha a csehek viszonya a kivándorlókhoz, bevándorlókhoz, menekültekhez, áttelepültekhez, betelepültekhez, visszatérő honfitársakhoz és más idegenekhez nem úgy alakult volna, ahogyan alakult, másként nézett volna ki a csencselő ország újjáépítése is. Nem vitás, hogy az 1989-es év számos túlkapását nem lehetett megelőzni. Sok dolog azonban másként is alakulhatott volna, ha az országban, amely oly sokáig el volt vágva a tőle nyugatra játszódó folyamatoktól, nem élt volna lappangva és erőteljesen a nemzeti újjászületés és hazafiasság hagyománya. Ha az egykori ellenzék nem az elnyomott nemzet rejtett pozitívumaiba vetett hitből merítette volna erejét, és nem érezte volna magát a lelkes nemzetújítók közvetlen utódának, aki a horkoló vagy tán álmodó népet felkelteni és emelkedettebb célokhoz vezetni hivatott, sokkal könnyebb lett volna kihasználni a külföldön élő honfitársakban rejlő óriási lehetőségeket. Nem lett volna olyan nehéz megfelelő ajánlattal megkeresni a világ minden táján tapasztalatot szerzett jogászokat, műszaki szakembereket, tudósokat és művészeket. Ehelyett a cseheknek sikerült elkedvetleníteni a külföldön élő honfitársaik jelentős részét. Tágas hatáskörük maradt így a gátlástalan csalóknak, akikből természetesen a cseh emigráció szintén nem szenvedett hiányt, miután semmi okunk azt feltételezni, hogy az emigránsoknak jobbnak kellene lennie, mint hazájuk lakosságának. Akkoriban nem jelentett volna a legkisebb gondot sem kitenni az egyetemekről azokat a professzorokat, akik pozíciójukat csak a tisztogatásoknak köszönhették, megszabadulni a legkorruptabb bíróktól és eltávolítani a legrosszabb rendőröket. Elég lett volna dobbantani, és az emigráció soraiból helyettesíteni őket. De senki nem dobbantott, mivel előnyt élvezett saját magunk nagyvonalúságának és a mindent átfogó megbocsátásnak a mámora, ami nyilvánvalóan az egyértelmű tények tagadására is képes látens nacionalizmus megnyilvánulása. Egy hazafinak nem futja erejéből bevallani, hogy a lakosság zöme egész kellemesen éldegélt az ún. normalizáció éveiben és megtanulta fürgén kihasználni a kor adta lehetőséget. A csehek még tisztán pragmatikus és nemesen számító okokból sem voltak képesek kihasználni az emigránsokban rejlő lehetőségeket. Elég lett volna megpengetni a hazafias érzéseket és a hiúságot, felkelteni az emigránsokban az igényt a közös szerepvállalásra, esetleg visszaütni azokra, akik annak idején elüldözték őket. Ezzel szemben még a választásokon sem vehettek részt, nehogy a közösen elfogadott kompromisszumok által nem befolyásolt véleményükkel megbolygassák a békés konszenzust. Egyes körök részére konkurenciát jelentettek, mások szemében aljas profithajszolók voltak, megint mások olyan veszélyforrásokat láttak bennük, akik a nemzeti identitás friss bajnokaira nézve kellemetlen tényekre hívhatták volna fel a figyelmet. Ezért hát vagy opportunistának, vagy egyenesen árulónak tekintették (tekintik máig) őket, akik nem voltak hajlandóak osztozni a „nemzet örökletes szerepén“. Miután e zárt térben hiányzik a különbözőképpen motivált távozások tapasztalata, a begyöpösödött fejek el sem tudtak képzelni a távozás kiváltó okaként mást, mint a kapzsiságot. Az emigránsokra rossz szemmel néznek már csak azért is, mert nem hajlandóak megérteni az agyonkínzott cseh lélek bonyolultságát. Azt, hogy nincs is olyan sok minden, amit meg kéne érteni, a kritikusok már valahogy nem óhajtják tudomásul venni.

De még az értelmiségnek is nehézséget okoz felfogni, hogy valaki csak úgy bóklászhat a világban és hallgathatja annak zörejeit. Az összetartozás igénye megközelítőleg ugyanakkora mindenhol, és nem mérvadó, hogy hazafiságnak, patriotizmusnak vagy nacionalizmusnak nevezzük, hiszen e fogalmak etimológiai eredete ugyanott keresendő, és csak az ember vetíti beléjük saját érzelmeit. A cseh nacionalizmus különös jelenség: nem igazán ellenséges, sokszor inkább önkorbácsoló jellegű, de létezik, és ott bukkan fel, ahol az ember a legkevésbé várná. Csak neki köszönhetően érvényesülhetnek az olyan fogalmak, mint a „családi ezüstnemű“, „a nemzeti érdekek védelme“, a „cseh galamblélek“ vagy az „aranyat érő ügyes cseh kezek“. Nevetséges, hogy hány rajongója van a hadseregnek egy olyan országban, ahol a harctól való távolmaradás immáron hagyomány. Ahhoz, hogy az ember hazafivá váljon, bizonyosnak kell lennie abban, hogy honfitársainak legalább a fele ér valamit, vagy egyenesen jobb, mint a többiek. Hogyan maradhat azonban fenn a bizonyosság a nemzet kulturáltságában, műveltségében és dolgosságában egy olyan országban, ahol az uralkodó párt, amely terrorizálta és zsarolta a saját lakosságát, a velünk összevethető államok közül nálunk élvezte a lakosság legnagyobb támogatottságát? Egy olyan országban, ahol az ember minden sarkon a „normalizációs” megalázkodással és az „én-már-előre-berezelek”-kel találkozott, ahol a besúgók jegyzéke végtelenre nyúlik? Az ehhez szükséges elvakultság és a tényelferdítési képesség meghaladja a képzelőerőt. Nyilvánvalóan a hosszú távú elzártság egyik olyan következményéről van szó, amely csak kívülről látható. Nem azért, mert a kívülről ránk pillantók jobb tényfeltáró képességgel rendelkeznének, csak azért, mert egy másik országban folytatott élet lehetővé teszi, hogy a dolgokat az ember megfelelő távolságból szemlélje.

Tekintettel Közép-Európa múltjára egyáltalán nem meglepő, hogy itt az alkalmazkodóképesség standarddá, az átlagosság pedig közösen vallott eszménnyé vált, illetve hogy az eltávozottak iránti gyanakvás a helyi lakosság egyik alapvető jellemvonása. A cseh katlan lakosságának zömét még saját emigránsai is képesek kihozni a sodrából. Akkor hogyan álljanak helyt a cseh nyelv szépségeit értékelni nem képes idegenekkel történő kapcsolatfelvétel során? Annak, aki szeretné megismerni önmagát, elengedhetetlen, hogy idegenekkel találkozzon. Nélkülük továbbra is csak egy helyben fog járni, és vég nélkül fogja ismételgetni ugyanazon hibák elkövetését.

Megjelent az A2 kulturális hetilap 2006/10. számában.

Lubomír Martínek
ford. Szabó Endre