A temetetlen halott

gondolatok Mészáros Márta filmjéről

Megértem, miért hagyta ott annyi - főleg fiatalabb - néző az idei karlsbadi fesztiválon Mészáros Márta filmjét, A temetetlen halottat (2004). Az sem lepett meg különösebben, hogy a főverseny zsűrije semmilyen díjjal nem jutalmazta az alkotást, jóllehet a győztes lengyel Az én Nikiforom - véleményem szerint - nem fogható a szóban forgó filmhez. Mégis, még A temetetlen halott néhány félresikerült megoldásának hatására is szaporábban kezd verni a szívem. A néző érzéseit egy filmmel kapcsolatban nem feltétlenül csak annak esztétikai értékei határozzák meg, hanem szélesebb összefüggések is: befogadóképességünk, történelmi tudatunk és a legkülönbözőbb személyes, sőt generációs asszociációink, melyek révén életünk története egy ponton találkozhat a film történetével. Bennünk tüzet gyújthat, ami más nézőben szikrát sem vet.

Az 1956-os forradalmat látjuk - de elsősorban a vezéralak, Nagy Imre életének utolsó szakaszát. Feszült figyelemmel nézem a személyes, talán generációs emlékeimet felélesztő filmet, mely visszaröpít a múltba, felidézve többek között az egyik legkorábbi, még iskolás korom előtti emlékemet: a nappaliban, ahol akkor még nem terpeszkedett tévé, a szekrény méretű, politúrozott rádióból pattogzanak kifelé a hírolvasó kemény, rideg szavai. Szüleim az egymás felé fordított karosszékekben ülnek a sarokban. Azelőtt soha, és később sem láttam őket ennyire komornak. Nem voltak láthatóan zaklatottak, inkább némán dermedtek. A rádiókommentátor agresszív mondataiból megmaradt emlékezetemben néhány szó a „budapesti ellenforradalomról” és a szovjet hadseregről, mely „a magyar nép kérésére” harcba szállt az „áruló és kalandor Nagy Imre által vezetett ellenséges elemekkel”. Évek teltek el, mire megértettem, miről is volt szó: ez volt a kommunizmus és annak kremli központja elleni első tömegméretű lázadás, mely mögé fokozatosan az állami szervek is felsorakoztak. Az 1953-as berlini felkelés, a magyarországi eseményekkel csaknem egy időben zajló varsói zavargások vagy az 1968-as „prágai tavasz” csupán szerény előfutárai vagy utózöngéi az ötvenhatos év október 23-a és november 4-e közötti gigantikus budapesti lángolásnak. Természetesen megrázó élményt jelentett számomra Csehszlovákia 1968. augusztus 21-i megszállása is, akárcsak Jaruzelski tábornok fegyveres hadjárata a lengyel Szolidaritás ellen 1980 decemberében. Csakhogy személyes időszámításomban Budapest volt az első lényeges momentum, ami ilyen korban még kevéssé érthető ugyan az ember számára, annál mélyebb nyomot hagy azonban valahol belül. Ez lett számomra a szorongás archetípusa.

A temetetlen halott elején Mészáros Márta szinte megkülönböztethetetlenül keveri az eredeti és az általa készített fekete-fehér felvételeket. Felemelő pillanatok. Az összekarcolt, itt-ott elhalványuló vagy elsötétedő „dokumentumfelvételeken” Nagy Imre miniszterelnök 1956. október 23-án beszél a lelkes tömeghez - Jan Nowicki kitűnő alakításában. Természetesen az „elvtársak!“ megszólítással fordult a teret megtöltő tömeghez. Mielőtt azonban folytathatná, megérkezik a legendássá vált válasz: „Nem vagyunk elvtársak!”. A kormányfő ezután már kizárólag a „barátaim!” megszólítást használja. Ez a jelentéktelennek tűnő váltás jól példázza Nagy Imre visszás helyzetét: ahogy a miniszterelnök néhány percre vagy másodpercre ledobja magáról a régi bolsevik és állami funkcionárius kötelező engedelmességének béklyóját, és részben az euforikus budapesti tömeg, különösen a diákok nyomására röpke néhány óra alatt páratlanul bátor tettre ragadtatja magát - a keleti blokkban elsőként mond nemet az oroszoknak. A kommunista tömbben sem előtte, sem utána soha senki nem követelt ennyi mindent: semlegességet, kilépést a Varsói Szerződésből, a szovjet katonák távozását, szabad választásokat és többpártrendszert.

A film jelenetei a korabeli eseményekhez hű ritmusban követik egymást. A főhősnek kevés az ideje, és egyáltalán nincs mozgástere. A kormányzás lehetőségétől megfosztva, legalább a rádió hullámain keresztül határozott hangon biztosítja népét eltökéltségéről. Érezhető a szédítően felgyorsuló történelem atmoszférája, s paradox módon a tehetetlenségé és a politikai elszigeteltségé is. A miniszterelnök körüli izgatott légkör inkább illik egy összeesküvő csoporthoz, mint egy ország kormányához - melyet az oroszok ekkor már amúgy sem ismernek el. A rendező tárgyszerűen, az érzelgősséget kerülve, puritán operatőri munkával ábrázolja a kilátástalan helyzet nyomasztó hangulatát a kormány épületében. A „börtönből” folytatott ellenállás képsorainak növeli a hitelességét a korabeli technika használata: Nagy Imre telefonon adja ki utasításait, információit viszont csak az oroszpárti rádió jókora, politúros szekrényéből (!) szerzi. Innen tudja meg leghűségesebb társaival együtt, hogy orosz tankok ezrei törtek be Budapestre. Menekülni kell. Tito rövid távú felajánlásának köszönhetően a jugoszláv nagykövetségen lel menedékre társaival. Itt láthatjuk a talán a legmegindítóbb képsort: Jancsó Nyika kamerája felülről veszi Nagy Imre és munkatársai egyetlen szoba padlóján alvó családját. A sötét álomból ébredő miniszterelnök félvakon kóvályog közöttük köntösében a reggeli félhomályban. A nagykövetségi helyiség olyan, akár egy betegszoba, melyre rátelepszik a csupán néhány órára elodázott reménytelenség. Nowicki egy pillanatra a távoli kamera felé emeli töprengő, de főként kifürkészhetetlen arcát. Bolyongó tekintete ellenére összeszedettnek tűnik: nyilvánvaló, hogy nem áltatja magát. Alulmaradt - nemcsak a kamera, a történelem is fölébe került.

A bukás pillanatáig hátborzongatóan szuggesztív, szokatlanul közeli dokumentumfelvételeket láthatunk a szónokló és kedélyesen viccelődő Kádár Jánosról, aki Nagy Imre könyörtelen elárulásával jutott hatalomra. A felkelés vezetőjét még novemberben letartóztatják, és feleségével a romániai hegyekben fekvő, Snagov nevű faluba hurcolják. Ezzel megkezdődik a film második fejezete, melyben Mészáros Márta egyszeriben elveszti elbeszélői magabiztosságát: hosszadalmasan és felszínesen ábrázolja Nagy Imre fogságát, anélkül hogy megtalálná a kulcsot a fogoly érzéseinek és gondolatainak igazán emberközeli bemutatásához. Elvész a jelentéktelen mozzanatokban. Arról pedig - néhány röpke utalástól eltekintve - hallgat, hogy Nagy Imre a háború utáni Magyarország sztálini vezetői közé tartozott, a posztját Moszkva adta és vette el.

A miniszterelnök kétéves fogságát ugyancsak terjengősen mutatja be a film a nyirkos, tetves tanyán, ahol azonban kínzás sohasem érte - a párt kitartóan, de eredménytelenül próbált megegyezni a hatvanegy éves, harcedzett bolsevikkel. A ritmusát vesztett film csak a per végére nyeri vissza valamelyest a lendületét. Az önérzetes Nagy Imre semmit sem von vissza, és a halálos ítélet meghozatalára a következő, híressé vált mondatával felel: „Attól félek, hogy egyszer majd azok rehabilitálnak, akik elítéltek.”

A perről készült filmfelvételeket Kádár János elégettette. Ránk maradtak azonban szerencsére a Nagy Imre állhatatosságáról tanúskodó írásos dokumentumok, melyhez talán csak a kegyetlenül megkínzott Milada Horáková bátorsága fogható. A rendező naiv, részvétteljes rajongással ábrázolja a pert. Nagy Imre olyan, mint egy megfiatalodott guru a nirvánában, kedvére járkál a tárgyalóteremben, és ironikus felsőbbséggel kommentálja az ügyész zavart, tehetetlen dühét. Újabb lépés a valóságtól független legendateremtés felé. A tárgyalás epilógusa azonban szerencsére nagyon is kijózanító: a halálos ítélet meghozatalának másnapján Kádár pribékjei felakasztják Nagy Imrét, és szigorú titokban elkaparják a börtönfal melletti jeges földbe.

A temetetlen halottnak mindenképpen jót tesznek a vissza-visszatérő dokumentumfelvételek (több is lehetne belőlük). Láthatjuk például Kádár munkásőrségének decemberi felvonulását teljes fegyverzetben (a cseh nézőnek óhatatlanul a „győzedelmes február” villan az eszébe), a megalázott budapestiek törődött arcát, vagy a januárban nyomorúságos körülmények között menekülőket, akik közül több tízezren kerültek magyar emigránsként Ausztriába vagy Németországba. A rendezett jelenetek sajnos nem érnek e képek nyomába.

A zárójelenetben Mészáros Márta teljesen érthetetlen módon naiv emlékműállítóvá válik. Két mai lány végtelenül hosszan nézi Nagy Imre sírját, s azt az öreg virágoktól és a ráhullott levelektől megtisztítva, elhelyezik rajta saját csokrukat. Ezen a kegyeletteljes mesterkéltségen Zygmunt Konieczny egyébként nagyszerű, panaszosan elnyújtott, zongorával színezett zenéje sem segít. Jóllehet az alkotás a főcím tanúsága szerint a fiataloknak készült, ezt a küldetését nyilvánvalóan nem tudja teljesíteni. Az „ellenforradalom” és a főhős sorsának hazug kommunista verzióját csak részben sikerül demitizálnia, paradox módon egy másik, magasztos Nagy Imre-mítoszt teremtve. A rendező megragadó tanúságtétel helyett inkább csak egy gyászszertartást alkotott. Nem tudott megküzdeni a könyörtelen múlttal.

Mindennek ellenére nagy érdeklődéssel néztem A temetetlen halottat, átérezve mindennek a súlyát, amit legalább részben eltalált, és nagyra becsülve a magyarok hagyományos törekvését a szövevényes múlttal való szembenézésre. A cseh viszonyok között nem tudok ilyet elképzelni. Igaz, nekünk nem volt Nagy Imrénk. Minden kifogásom ellenére - sokáig kell keresnem a szót - „becsületes” és fontos alkotásnak tartom A temetetlen halottat. Ez a film visszaröpített ötvenhatba, a nappaliba, ahol szüleim megkövülten hallgatták a baljós híreket recsegő rádiót. Visszaidézte azt az akkor csupán tudat alatt megszületett szorongást, mely később aztán egyre intenzívebben jelentkezett. De hát erről szól a művészet: hogy eltaláljon saját félhomályunkban, újra a napfényre hozva onnan valamit.

A temetetlen halott, 2004; 127 perc. Írta és rendezte Mészáros Márta, operatőr: Jancsó Nyika, zene: Zygmunt Konieczny, vágó: Kármentő Éva. Szereplők: Jan Nowicki, Moór Marianna, Jan Frycz, Cserhalmi György, Horváth Lili.

Megjelent az A2 irodalmi hetilap 0. számában, 2005 októberében.

Jiří Cieslar
ford. Böszörményi Péter