Búcsú Rákos Pétertől

"Eljön, el kell jönnie a számvetés, a számadás pillanatának, ha már eleget éltél ahhoz, hogy tudomásul vedd, mily rohamosan fogyatkozik az idő előtted és szaporodik mögötted. Tanárnak szegődtél, ne menj bekötött szemmel a pillanat elé. Tanítani akartál, oktatni és nevelni, ne légy farizeus: a tanári gond nem fennkölt szólam, életed könyvének nem csupán egy fejezete, hanem értelme."

(Rákos Péter: Tanárnak lenni)

"Ha lányod szült téged, halhatatlan vagy" - vigasztalnám magunkat, magamat Weöres Sándor szavaival, most, hogy végérvényesen és kérlelhetetlenül elfogyott előtte az idő, de tudom, sem holnap, sem holnapután, sem soha többé nem találkozunk a Klementinum katalógustermében, valamelyik éppen törzshelyünkké nyilvánított presszóban, kis borozóban, prágai kocsmában, hogy egy kávé, egy (!) deci vörösbor (elvből, olykor persze megismételve: tudod, milyen elvtelen vagyok), vagy egy pikoló pilseni, urambocsá egy Fernet stock (persze nem citromos, hogy képzeled!) ürügyén vessük meg a világ dolgait. Leírhatatlan szellemi kaland, élmény, felüdülés volt számomra minden találkozás, melyben a huszonhat évig tartó ismeretségünk alatt bőven részesülhettem.

Mert Tanár volt, mindenekelőtt és mindenekfelett. Abból a ritka fajtából, aki elveit elsősorban önmaga számára tartja kérlelhetetlenül kötelező érvényűnek, mindig és mindenkor, nem csupán hallgatói körében, nem csupán az előadótermek falai között. Éltető eleme volt a párbeszéd, a dialógus, melynek művészetét Platóntól tanulhatta, akinek művét egyik legnagyobb olvasói élményének tartotta. Beszélgetőtársait kivétel nélkül partnerének tekintette, maradéktalanul tiszteletben tartotta azt a nézőpontot, amelynek alapján partnere érvelt. Óvatos, halk szavú, szerény formában felvetett kérdéseit, vagy kérdés formájába burkolt ellenvetéseit mindig egy elérhető lépcsőfokkal feljebbről tette fel. Talán ennek köszönhető, hogy értelmiségi vagy tudományos körökben szót tudott érteni az egymással élesen szembenálló felekkel is, anélkül, hogy saját elvei csorbát szenvedtek volna. És nemcsak szakmai hitele és munkássága (főleg a magyar verstan területén kifejtett tevékenysége, illetve irodalomelméleti és irodalomtörténeti tanulmányai), de a fentiekből fakadó emberi tartása is hozzájárult ahhoz, hogy 1991-96 között a Nemzetközi Magyar Filológia Társaság elnökévé választották. De alighanem ugyanennek tudható be az is, hogy társaságában az éppen felszolgáló pincér is megállt egy rövid diskurzus erejéig, s egy prágai illetőségű vízvezeték-szerelő tél közeledtével rendszeresen, hívás nélkül csöngetett be lakásába, hogy a vízvezeték állapotának ellenőrzése ürügyén beszélgethessen vele - amolyan laikus filozófusként - friss olvasmányélményeiről, Descartes-ról, Spinozáról.

"Egyet mindig adhatsz, úgy, ahogyan a körülményeid, ízlésed, elveid engedik: magadat. Fenntartás nélkül, habozás nélkül, nyílt szívvel és sisakkal" - fogalmazta meg fentebb idézett tanári hitvallásában. Ez a nyíltság volt titka annak a szeretetnek, amely egész lényéből áradt, s amely oly vonzóvá tette. "Aki nem tud gyűlölni, akinek nincsenek önző, haszonleső gondolatai, az nem kénytelen hosszadalmasan szervezni viselkedési stratégiáit: elég, ha úgy beszél és cselekszik, ahogyan épp adódik, aligha követ el hibát. Míg ellenben gyűlölni, ártani, intrikálni elképesztően sok fáradságba, energiába, időbe kerül - más érdekesebb, érdemesebb, boldogítóbb dolgok helyett" - írta le A gyűlölet terhéről c. recenziójában. Alighanem csak a gyűlöletet gyűlölte, de egészen biztosan irtózott tőle: gerinctelen kompromisszumember vagyok - mondogatta sajátos, lényétől elválaszthatatlan öniróniájával. Feszengett, ha bármilyen környezetben a gyűlölet jeleit észlelte, és a ráció és az empátia törékeny, mégis egyedül üdvözítő eszközével próbált azonnal segíteni. Minden személyéből fakadó lehetséges konfliktusforrást került: kivenni a szelet a vitorlából, nem hagyni felesleges támadási felületet - vallotta. Kényesen vigyázott rá, hogy különböző identitásai a legegyszerűbb helyzetben se válhassanak konfliktusforrássá: ha harmadikként egy cseh lépett a liftbe, azonnal csehre fordította a szót, szlovákokkal következetesen szlovákul beszélt, jóllehet a csehet öven évnyi prágai tartózkodás után bizonnyal jobban bírta. Nem identitását adta fel, csupán egy általános emberi helyzetnek rendelte alá a partikuláris szempontot: nobilis csak az erős szellem lehet.

Talán túl sokat is tudott a gyűlölet és az identitás összefüggéseiről letűnt, de véget nem ért huszadik századunkban. A nemzeti elfogultság(ok) gyökereit, egész életrajzát írta le legutóbb megjelent könyvében, a Nemzeti jelleg - miénk és a másoké c. művében, de érdeklődésének homlokterében állt a probléma munkássága kezdetétől. Ragaszkodott különböző identitásaihoz, de Ernest Gellnerrel együtt óvott az "etnicitás almájától", "melyet a boldogtalan Éva kezdeményezésére az ártatlanság és szent nemzetietlen együgyűség korában fogyasztott el az első emberpár". Kassai volt, cseh állampolgár volt, magyar volt, s a legutóbbi években annak is nyomát találhatjuk írásaiban, ami zsidó identitásához köti.

Ragaszkodott Kassához, boldog volt, hogy ötvenéves érettségi találkozójukon a ma már szlovák nyelvű iskolában a magyar himnuszt gond nélkül elénekelhették. S ahogy ebben az epizódban felfedezte szülővárosa egykori szellemét, úgy őrizte azt jómaga is írásaiban mindvégig: városa szülöttét, Márai Sándort, már akkor belecsempészte a csehül kiadott magyar irodalmi lexikonba, és megünnepelte hetvenedik életévét az Irodalmi Szemle hasábjain, amikor még a magyar irodalomtörténet sem akarta hivatalosan tudomásul venni, horribile dictu még Olaszországban, Németországban és Angliában sem százezres nagyságrendben vásárolták könyveit. Jó, hogy elmondhatjuk: nemcsak ő ragaszkodott a szlovákiai magyarsághoz, de a szlovákiai magyarság is hozzá.

Cseh állampolgár volt, s azon belül is polgárt mondanánk, ha lefejtjük a szóról napjaink hordalékát. Nemcsak a cseh nemzet történelmének, kultúrájának volt kiváló ismerője, magáénak érezte, magáénak vallotta környezetét, erényeivel, hibáival egyetemben. S a rendszerváltást követően fokozottan: nemcsak publikálandó szövegeket írt, nemcsak a cseh közélettel foglalkozó írásai jelentek meg, de eljuttatta leveleit, észrevételeit a megfelelő cseh hivatalos szervekhez akkor is, ha úgy érezte, polgárként kell segíteni: levelet írt média-ügyben, megírta elképzeléseit egy modern szociáldemokrácia körvonalairól, s legutóbb a felsőoktatásról alkotott elképzeléseit próbálta még rendszerbe foglalni. Sajnos, ez már torzó marad.

Nem marad viszont torzó a magyar irodalom csehországi megjelentetésében végzett egyedülálló munkássága, melynek köszönhetően ma gyakorlatilag az egész klasszikus magyar irodalom olvasható cseh fordításban: szerkesztőként, tudományos-felfedező erejű, a legigényesebb šaldai-čapeki esszéista hagyományokat követő cseh szövegű bevezetőkből, utószókból mindmáig érvényes képe bontakozik ki a klasszikus magyar irodalomnak, Madáchtól Kertész Imréig. Mint ahogy ő alapozta meg a második világháború után és tette nemzetközileg is számon tartott műhellyé a csehországi magyar hungarológiát, melynek egyes mai képviselői immár nem csupán a Károly Egyetemen, de Csehország (és nemcsak Csehország) más fontos kutatóműhelyeiben is érdemdús tevékenységet fejtenek ki.

Auschwitzot, ahonnan szülei és nővére nélkül, egyedül tért vissza, élete végéig tabuként kezelte, legszűkebb családi körben is. Egészen az utóbbi időkig a zsidóság problémája sem jelent meg gyakrabban írásaiban, jóllehet a téma mindig is foglalkoztatta. A rendszerváltást követő években fordít írásaiban is fokozottabb figyelmet a kérdésre, s mint minden konkrétumban, itt is az általános emberi tapasztalatot igyekszik megragadni, és itt is a vadhajtásokat igyekszik óvatosan nyesegetni. Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért c. "lenyűgöző, ... porig sújtó és egyben katartikusan felemelő" könyvének cseh recenziójában fejti ki mindazt, amit önmaga is a leglényegesebbnek tart a témában: "hogy a teljes és igazi nem sohasem lehet csak zsidó nem, nem lehet csupán részleges, partikuláris nem, hogy minden - ismételjük nyomatékosan -, minden holocaust, légyen volt tervezetten végbevitt vagy tervtelenül elkövetett, nemcsak az áldozatok végzete, hanem az egész emberiség csődje, kudarca, hogy minden partikuláris nem-től törvényszerűen eljutunk az egyetemes emberi nem-hez, ami nem ám a recenzens egyéni, szubjektív vélekedése, hanem igazolhatóan Kertész könyvének alapeszméje." S ugyancsak ebben az írásában jelenik meg az a gondolat, amelyet egy cseh antifasiszta szervezet felkérésére aktivistaként-polgárként is részletesen megfogalmaz, s amelyben óva int a holocaust kampányszerű oktatásától: "Olyan témáról szól Kertész Imre legújabb könyve, amelyről napjainkban lapjainkban módfelett sokat olvashatni. Módfelett, ezt úgy értem: túlságosan sokat, vagyis fölöslegesen sokat, azaz ártalmasan sokat."

És magyar volt, visszavonhatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül, jóllehet egyetemesség-igényét és igényességét itt is támadták olykor-olykor. Németh László "legértőbb kritikusának" nevezte, s leveleiben sokaknak hívta fel figyelmét a Prágában élő rendkívüli tudósra. Konrád György, Kertész Imre, Szabó Magda, Esterházy Péter és sorolhatnánk, megannyi tisztelője, barátja, ismerője volt. Magyarországi megbecsülése ideológiai és társadalmi korlátokon egyaránt túllép: 1982-ben megkapta a Munka Érdemrend arany fokozatát, 1994-ben a Magyar Köztársaság Érdemrendjének Középkeresztjét, 2000-ben a Magyar Köztársaság Elnökének aranyérmét. Kitüntetései között tudhatja e mellett a Nyitott Európáért díjat, a Madách-díjat és a Lotz János emlékérmet. A Magyar Tudományos Akadémia 1998-ban külső tagjává választotta, és rendkívüli tagja volt a Magyar Írók Szövetségének, a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának, és sorolhatnánk.

Életének külön fejezete a csehországi magyarságért kifejtett tevékenysége, amely a rendszerváltást megelőzően elsősorban az Ady Endre Diákkörrel való szoros együttműködést, támogatást jelentette. Segítette a legendás Homokóra kiadását, az általa vezetett magyar szak mindig nyitva állt az itt tanuló magyar diákok előtt, valóságos oázisként működött az értelmes magyar szóra vágyók életében.

A rendszerváltást követően elsők között volt, akik fejében megfogant egy csehországi magyar szövetség létrehozásának igénye. Mi több a Szövetség, majd később a Prágai Tükör alapdokumentumait (alapszabályzat, programnyilatkozat) ő fogalmazta meg, ő vetette papírra. Persze ragaszkodott hozzá, hogy a Szövetség megvitassa, elfogadja a dokumentumokat, s életében szigorúan vallotta, ő csak néhány ötletet nyújtott, az érdem a Szövetségé. Ugyanezzel a szerénységgel pátyolgatta az egykori Prágai Tükör első lépéseit, profiljának kialakítását, munkájának megszervezését; annak bevezető szövegei talán kivétel nélkül az ő tollából jelentek meg. Sőt egy átmenti időszakban - főszerkesztő hiányában - annak tényleges főszerkesztőjeként is működött, jóllehet ragaszkodott az anonimitáshoz. Ugyanilyen szívósággal vállalta a jelenlegi Prágai Tükör körüli munkát, ezúttal elfogadva annak szerkesztőbizottsági elnökségét is. Fia 1994-ben bekövetkezett tragikus halálát követően a Prágai Tükör körüli tevékenysége egyike volt azon munkáknak, melyben örömét lelte. A legutolsó szerkesztőbizottsági ülésre már nagybetegen érkezett, de örömmel hozta utolsó szerzeményét, a cseh-magyar sakk-kacsolatokat bemutató írást, melynek tervét már régóta dédelgette.

Merthogy a sakk is, meg megannyi más terület is foglalkoztatta. Örök elméleti problémája volt annak kérdése, vajon a parti első lépésével eldőlt-e a játszma? S mindezzel korántsem laikusként foglalkozott: levelezéseiből valószínűleg elő fog kerülni annak az orosz nagymesternek a levele, melyben a nagymester megköszönte neki az általa tett kiigazítást. S foglalkoztatta a matematika, fizika, a zene és megannyi más terület, melyet az említés szintjén sem sorolunk. Mindannyiunk érdeke, hogy munkásságát alaposabb elemzés tárgyává tegyük, ezáltal is szűkítve az irgalmatlan űrt, amely távoztával keletkezett.

Két kötete van nyomdában: Parainézise a közeljövőben a Károly Egyetem kiadásában jelenik meg, a Torst Kiadó pedig életművéből készített válogatást, és kiadása remélhetőleg ugyancsak nem túl távoli jövő kérdése.

Tanárember volt, annak minden reményével, csalódásával, bizalmával és kiszolgáltatottságával. Nem táplált túlzott illúziókat: "Végül persze magadra maradsz. Törvényszerűen visszájára fordul a költő felismerése, hogy »senkié sem, ki mindenkié«. Csalódnak benned, idővel úgylehet - de mennyi időd van még? - ellened fordulnak szívükben: aki a legtöbbet várta vagy talán kapta is, az a legelőbb s talán legádázabbul. Belefáradnak az illemtudó tiszteletbe, szemérmesen elmaradoznak; akiket a leginkább magad mellett szeretnél tudni, azok a legelhúzódóbban. Elsodorja őket az idő, az élet: aki a legközelebb volt, azt a legtávolabbra. S végre is, ez a dolgok törvénye és rendje: kivetnek emlékezetükből, mert másra és másnak kell az a hely" - írta tanári ars poeticájában. Kegyetlenül pontos emberismerete és logikája alapján a tanár elvárásaiban nem is tehet másként, ebben is igaza lehet, mint megannyi felismerésében. De talán éppen ezért nem hagyták őt el, s egész életében visszajártak, keresték diákjai nemcsak szűkebb közép-európai környezetéből, de a világ távolabb részeibe szakadt egykori hallgatói is: Svédországból, Angliából, Görögországból vagy akár Costa Ricából.

Tanár Úr! Tanáremberként egy álmod volt: egy autóbuszban ülve, megőrizve inkognitódat, fültanúja lehess két mögötted ülő diákod beszélgetésének, annak, amint egyikük megjegyzi: "Te, ez a Rákos nem is olyan rossz".

Te tudtad: az álmok nem azért vannak, hogy teljesüljenek.

Mi tudjuk: jó volt.

Gál Jenő