Találkozás a teplicei és a drezdai magyarokkal

Beszélgetés vezetőikkel, dr. Kulina Ferenccel és Milos Lászlóval

Tavasszal egy prágai rendezvényen odajött hozzánk Feri, a pontosság kedvéért Dr. Kulina Ferenc, a teplicei alapszervezet elnöke és közölte: az idén is megrendezik a már hagyományos Teplicei Magyar Napokat, s a többi alapszervezet képviselőivel együtt szeretettel várnak minket, pilsenieket is. Nem tagadom, nagyon megörültem a meghívásnak. A fiatal alapszervezet aktivitásáról, élettel teli működéséről már solat hallottam, s mind jobban érlelődött bennem az elhatározás: egyszer meglátogatom őket, hogy - kíváncsiságomat kielégítendő - meglessem, mi is a sikerük titka.

Hárman indultunk útnak: elnökünk, Kuczman Miklós, továbbá Tománková Edit és jómagam. Szégyellem, de be kell vallanom, hármunk közül egyedül én nem jártam még itt. Így e kellemes, tavaszi napon a hangulatos, elragadóan szép fürdővárossal is ismerkedtem. Gyerekes kíváncsisággal nézegettem a múltat idéző épületeket, sétányokat, és a hömpölygő, farmernadrágos tömeg helyére napernyős hölgyeket, sétabotos urakat, matrózruhás gyerekeket képzeltem. Nagy élményt jelentett a várossal ismerkedni, de az igazi élményt jövetelünk célja jelentette: a találkozó a teplicei magyarokkal és kellemes meglepetésként a határon túli drezdai magyarokkal is.

Vendéglátóink ma már szinte szokatlannak tűnő kedvességgel, szeretettel és figyelemmel fogadtak. Perceken belül már régi ismerősként beszélgettünk mindannyian. Világossá vált számomra, hogy az előbb emlegetett sikerük egyik titka az, hogy tudnak egymásra figyelni, az együvé tartozás érzése a meleg, családias hangulatból fakad. Pedig talán sehol sincs ennyire eltérő múlttal, más-más kulturális háttérrel rendelkező tagokból álló szervezet, mint a tepliceieké. Hadd idézzem elnökük, Kulina Ferenc szavait:

Három hullámban érkeztek ide a magyarok. Legnépesebb a második világháború után erőszakkal áttelepített szlovákiai magyarok csoportja. Ma is körülbelül hatszázan élnak az országnak ezen a részén. A második hullámot az itt szolgáló szlovákiai magyar katonák jelentették. Sokan nősültek ide, itt alapítottak családot, ezért maradtak itt. És hát szlovákiai magyar munkások is érkeztek az elmúlt évtizedekben, hiszen Teplice jelentős iparváros, példaként elég az üvegiparát említeni. A harmadik hullámba tartozóak sorsa a legérdekesebb. Teplicétől nem messze ugyanis egy menekülttábor van. Lakói között sok volt az Erdélyből, Kárpátaljáról és az egykori Jugoszláviából elmenekült magyar. Itt várták, hogy munkavállalási engedélyt kapjanak, elhelyezkedjenek. Ők is jelentkeztek szervezetünkbe.

Hogyan történt az indulás?

Egy újságcikkből tudtam meg, hogy Csehországban körülbelül 25 000 magyar él, s van egy szervezetük is, a Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége. Felhívtam a magyar nagykövetséget, ők adták meg a Szövetség központi irodájának telefonszámát, ahol Kónya Ferenc jelentkezett. Elmondtam neki, itt is sok magyar él, és szeretnénk alapszervezetet alakítani. Erre ő ismertette a feltételeket, s megígerte, hogy mindenben segíteni fognak. Ezenkívül tudatta a közeli litoměřiceiek címét is, ahol az elnöknővel, Strmeňová Marianával vettem fel a kapcsolatot. Ő szintén segítőkésznek bizonyult, akárcsak Kuczman Miklós Pilsenből. Az induláshoz szükséges tíz tag már régen megvolt, de a telefonkönyvből is kikerestem a magyar nemzetiségre utaló neveket (Kovács, Török). Az ott megadott címekre levelet írtam, hirdettem a helyi újságban is - akit érdekel, jöjjön el, lépjen be szervezetünkbe. Össze is jöttünk vagy harmincan, s 2002-ben megalapítottuk a teplicei alapszervezetet. Tagságunk most már 82 főből áll, de állandóan bővül - tegnap is jelentkeztek új tagok.

Amikor ideérkeztem, rögtön feltűnt, hogy ilyen rövid idő alatt milyen nagy tekintélyt vívtatok ki a város lakossága körében. Számon tartanak benneteket, figyelnek rátok. Úgy érzem, ez a sikeretek másik nagy titka...

A szervezet alapításakor a polgármester úrhoz is elmentem, közöltem hogy megalakult a helyi alapszervezet, és a segítségét kértem. Ő azt mondta, ismeri Magyarországot, a magyarokat, s támogatásáról biztosított. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, rendszeresen beszámolunk neki tevékenységünkről, meghívjuk rendezvényeinkre, ahová nagyon szívesen el is szokott jönni. A helyi művelődési központ igazgatójánál is jártam (ő az, aki szervezi ezt az ünnepi műsort). Kértem, ha lehet, legyen magyar műsorszám is az ünnepségen. Örült az ötletnek, mert régebben csak cseh vonatkozású programok voltak. Időközben kiderült, hogy a magyar táncegyüttes fellépése ráadásul nem is kerül sokba, mert a fürdőszezont nyitó ünnepséggel egybeesik a prágai folklórfesztivál. Így eddig még mindig sikerült meghívni Teplicébe a Prágában fellépő magyar néptánc-együttest. Először egy felvidéki csoport szerepelt, tavaly az angyalföldi Vadrózsa, most a győri Kisalföld. A fellépések nagyon sikeresek, így aztán minden évben van magyar vendége a teplicei ünnepségeknek. Kiváló alkalom ez kultúránk bemutatására, önmagunk megismertetésére.

A nagy érdeklődés láttán nyugodtan mondhatom, ez a célkitűzésetek sikeres volt. De ami engem még jobban meglepett: „végvári” alapszervezetetek e napokon országos központtá vált!

Mindig meghívtam az összes alapszervezetet, s a tagok el is jöttek. Habár a leggyakrabban idelátogató litoměřiceiek az idén nem jöhettek, itt vannak most a prágaiak, pilseniek. Sajnálom, hogy a brünniek soha nem voltak nálunk, biztosan nem bánták volna meg, ha eljönnek. Ha a vendégeknél tartunk, megemlítem, hogy kötelességemnek tartottam meghívni a nagykövet urat is. Levelemre Forrai Kristóf nagykövet úr azonnal válaszolt, el is jött a múltkor, az idén pedig Gyurcsik Iván követségi tanácsos úr látogatott el hozzánk. Remélem, segítségükkel megvalósul az a régóta dédelgetett, a polgármester úr által is támogatott tervünk, hogy testvérvárosi kapcsolatot létesítsünk Egerrel. Úgy tudom, városunk múzeuma már fel is vette a kapcsolatot az egri Dobó István Vármúzeummal.

Az előbbi kérdésemet kiegészíteném azzal, hogy amolyan „magyar-magyar találkozó” színhelye volt e napokban Teplice. Hogyan kerültetek kapcsolatba a drezdai magyarokkal?

Ez a véletlennek köszönhető. Drezdában jártamban szemembe tűnt egy vendéglő feliratán az, hogy „Szeged”. Gondoltam, ha a vendéglő neve Szeged, akkor itt valakinek magyarul is kell tudnia! A pincér, akit elsőnek megszólítottam, ugyan nem tudott egy szót sem, de megadta a tulajdonos, Farkas Károly címét. Általa ismerkedtünk meg a drezdai magyarokkal és vezetőjükkel, Lacival, azaz Milos Lászlóval. Szoros kapcsolat alakult ki köztünk, mi is átjárunk Drezdába az ő találkozóikra, ők is gyakori vendégek a mi programjainkon. De ami nagyon fontos: amikor megismerték tagságunk jelentős részének hányattatott előéletét, amikor látták, hogy szegényes a felszerelésünk, azonnal segítettek. Könyveket, kazettákat, írógépet, sőt a Duna TV nézésére alkalmas szatellit-antennát kaptunk tőlük, tanácsokkal láttak el. Segítségükre mindig számíthatunk, nyugodtan mondhatom: a szervezeti barátság mára már testvéri kapcsolattá alakult.

A drezdai vendégek, azaz a Drezdai Magyar Érdekkör tagjai most sem tétlenkednek. Sátrat szerelnek össze, gyerekfoglalkozásokra készülnek. Vezetőjükkel, Milos Lászlóval csak az ünnepség utáni napon tudunk beszélgetni, amikor a várost járva mi, pilseniek a tepliceiekkel és a drezdai vendégekkel együtt pihentünk meg egy hangulatos, szabadtéri standnál.

Drezdában kicsit elszigetelten éltünk - mondja László - fogalmunk sem volt arról, hogy ilyen közel a határhoz honfitársakra fogunk találni. Örömmel fogadtuk Feri bácsiékat, amikor beállítottak a Szeged étterembe és amikor eljöttek a klubtalálkozónkra. Látogatásukat mi is viszonoztuk, nagyon tetszett alapszervezetük programja. Most is nagy volt az érdeklődés, sokan akartak átjönni. Annak, hogy aránylag kevesebben érkeztünk, az az oka, hogy pünkösd van, ami Németországban nagy ünnep. Így sokan inkább a családdal maradtak. De mi nagy örömmel utaztunk ide most is. Ugyanis ha mi szervezünk valamit, a tepliceiek is szívesen jönnek hozzánk. Ilyen alkalom volt például a Kossuth-emléktábla megkoszorúzására vagy legutóbb az a nagyon színvonalas magyar műsor, amelyet az EU-ba belépő államok egyenkénti bemutatására rendezett a Sparkasse. Próbálunk együttműködni, kapcsolatainkat bővíteni.

Bemutatná a szervezetüket? Sokaknak talán meglepő, hogy az egykori NDK területén ilyen népes magyar közösség él...

1967-től 1988-ig az egykori NDK és Magyarország között létezett egy államközi egyezmény, aminek értelmében a magyar fiatalok munkát vállalhattak az NDK-ban, sokan itt kaptak képesítést is. Három év után hazamehettek. Ennek az egyik előnye az volt, hogy az itt keresett pénzt vagy a vásárolt árut vámmentesen haza lehetett vinni, sőt autóra sem kellett várni. Nagyon sokan azonban itt találtak társra, s azután visszatértek ide. Én is közéjük tartozom. A Duna televíziónak volt nemrég egy felmérése, eszerint az említett időszakban kb. 200 000-en érkeztek ide, s azoknak a 15-20 %-a ma is Németországban él. Németország egyesülése után sokan nyugatabbra költöztek, sokan felvették a német állampolgárságot is. Ezért lepődtünk meg a teplicei magyarok ideérkezésének történetén, hiszen mi a saját elhatározásunkból jöttünk ide azzal a tudattal, hogy bármikor hazamehetünk. Megmondom őszintén, engem nagyon megdöbbentett, hogy valakit így elüldözhetnek hazájából. Valami borzalmas lehet egy ilyen dolog részesének lenni! Ez is az egyik oka annak, hogy segíteni akarunk. Örvendek, hogy találkoztunk, nagyon jól érezzük itt magunkat.

Kuczman Miklós, a pilseni elnök veszi át a szót:

Az alapszervezet és az itt levők nevében köszönetet mondok a meghívásért. Újra közelebb kerültünk egymáshoz. Örülök, hogy megismerhettük a drezdai magyarokat is, reméljük, a kapcsolataink bővülni fognak. Még egyszer köszönjük.

Most már rajtam a sor, hogy megköszönjem a beszélgetést. S arra gondolok: a közösségek vezetőinek nemcsak a beszélgetést kellene megköszönnünk, hanem áldozatos, önzetlen munkájukat is. Hiszen mindig tudtuk, csak kevés szót ejtünk róla: nagy részük van abban, hogy ilyen sikeres az általuk vezetett szervezetek munkája.

Weszely Éva