Kis nyelvek, nagy szótárak - és egy közös nyelv előnyei

Adalékok a cseh-magyar - magyar-cseh szótárírás történetéhez

Vajon milyen nyelven beszéltek egymással a csehek (szlávok) és a magyarok ősei, amikor a „honfoglaló” magyar törzsek a 9. század végén megjelentek a Kárpát medencében, a valamikori Nagymorva Fejedelemség határvidékein? Közismert, hogy a szlávok által lakott vidéken letelepedett magyarok igen sok, majd háromezer szláv eredetű szót vettek át és adaptáltak saját nyelvükbe, persze a hosszú, az évszázados együttélés során. Az ősszláv/ószláv nyelv tanulmányozása ma is igen jelentős a magyar nyelv története (különösen annak szókincse, a helynevek és a hangtörténet) szempontjából. Ez fordítva is igaz, azaz a szláv nyelvekben végbement változásokról többek között a magyar nyelv is tanúskodik: a galamb vagy a szomszéd szláv jövevényszavakban az -m- pontosan tükrözi a nazális (orrhangú) magánhangzók meglétét a 9. században ott, ahol ma már nincsenek (cseh holub, soused). Egyes nyelvészeti elméletek szerint a régmúltban az ősszláv nyelvben azért alakult ki az ún. nyíltszótagúság (pl. a mai oroszban moloko, golova, korova - minden szótag „nyílt”, mivel magánhangzóval végződik), hogy ezzel egyszerűbbé váljon a szláv szavak kiejtése (vö. a mai cseh: strč prst skrz krk) a nem szlávok (tehát magyarok) számára is, mivel az akkori Kelet-Közép-Európa területén élő sokféle etnikai törzs részére az ősszláv jelentette a közös nyelvet, valamiféle eszperantót - de még szótárak nélkül.

Ezt a szerepet azonban nem sokáig tölthette be az az idő tájt már több szláv nyelvre széteső ősszláv, illetve annak első irodalmi változata - az „egyházi” ószláv nyelv. A középkori Európa „eszperantója” kétségkívül a latin nyelv volt. Tény, hogy nem az említett nyelvek belső kvalitásai („fejlettség” stb.) miatt, hanem geopolitikai okok folytán. A 11-12. századtól egészen a 19. századi nemzeti újjászületés koráig a latin, majd később a latin és a német nyelv jelentette a „közös nevezőt” a csehek és a magyarok számára. (Természetesen a valódi nyelvtörténeti helyzet sokkal összetettebb volt, de ettől most eltekinthetünk.)

Kisebb népek esetében a nyelv az egyik legfontosabb nemzeti megtartó erő. Így van ez a magyar és a cseh nyelv esetében is. Ezért volt az elmúlt évszázadokban központi kérdés mindkét nép számára az anyanyelv tanulmányozása, ápolása, rendszerének időről időre korszerű grammatikákban való leírása és építőelemeinek, a szavaknak szakszerű szótárakban való leltározása. Gazdagabb népek, szerencsésebb történetű országok többféle szótárban tudták szavaikat „ápolni”.

Kiss Gábor szótárszerkesztő és könyvkiadó közlései szerint az első általunk ismert magyar és cseh szóanyagot egyaránt tartalmazó nyomtatott szótárt Pesthi Gábor jelentette meg 1538-ban Bécsben. Ez a munka hat nyelvet (latin, olasz, francia, cseh (bohemicae), magyar és német) feldolgozó fogalomköri szótár.

Mai értelemben vett kétnyelvű - de még nem cseh-magyar - szótár úttörő szerkesztését először a biblia- és zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert végezte el, és bocsátotta közre 1604-ben. A szerző művét II. Rudolf császárnak ajánlotta, akinek személyesen mutatta be - éppen Prágában. Rudolf 30 arannyal hálálta meg a dedikációt. Természetszerűleg szótára latin-magyar és magyar-latin részből áll. A szótár magyar-latin részének összeállítása volt a nehezebb feladat, hiszen az ideig nem leltározták és sorolták fel ábécé rendben a magyar szavakat. Mutatja a szótárszerkesztő gondját, hogy a 450 oldalas szótár erősen aszimmetrikus, a latin-magyar rész kétszer akkora terjedelmű, mint a magyar-latin rész. A szótár, két felújítással (Pápai Páriz Ferenc 1708., Bod Péter 1767.), több mint kétszázötven évig volt használatos Magyarországon a latin nyelv oktatásában.

A nemrég megjelent Encyklopedický slovník češtiny (2002) szerint a legelső (persze még nem nyomtatott) latin-cseh szótárszerűségnek az ún. Olomoucký rostlinářt, a 14. századi botanikus terminológiát tartalmazó kéziratot tekinthetjük. Cseh és magyar szavakat is tartalmaz a Pesthi Gábor művéhez hasonló, 1605-ben megjelent, hétnyelvű Dictionarium septem diversarum linguarum, Petr Loderecker munkája. Ez azonban nem tekinthető eredeti műnek, mivel a horvát Faust Vrančic-Verantius ötnyelvű (latin-olasz-német-horvát-magyar) szótárának (1595) cseh és lengyel résszel való „kiegészítése” volt.

Évszázadokat és tömérdek szótári „produktumot” átugorva (melyek között, azonban, még mindig nem található kétnyelvű cseh-magyar vagy magyar-cseh szótár), a nemzeti újjászületés korában követjük tovább a szótárírás történetét.

A Magyar Tudományos Akadémia nem sokkal megalakulása után, 1830-tól legfontosabb feladatának tartotta a magyar nyelv ápolását, korszerű nyelvtanok és szótárak elkészítését. Így készülhetett el 1832-ben a vékony, első magyar helyesírási szótár. Ekkor már a magyar kultúrában a latin mellett igen jelentős szerepet játszott a német nyelv. Így néhány előzmény után ugyancsak az Akadémia bocsátotta közre 1835-ben német-magyar és 1838-ban magyar-német zsebszótárát.

A magyar nyelv első, tudományos igényű leltározását Czuczor Gergely és Fogarasi János végezte el hatkötetes, 122 000 címszót tartalmazó értelmező szótárában, amely 1862 és 1874 között jelent meg.

A cseh oldalon a 19. században J. Dobrovský szótárai után Josef Jungmann nevével (számos társszerző részvételével készült) fémjelzett ötkötetes, monumentális Slovník česko-německý (1834-1839) jelentette az akkori szótárírás szakmai csúcsát. Bár még mindig nem beszélhetünk cseh-magyar szótári munkákról, érdemes talán megemlíteni bizonyos összefüggéseket. Az 1848-as forradalmi események után (Prágában és Magyarországon egyaránt) a Habsburg Monarchia vezetői megértették, hogy e soknemzetiségű országban nem lehet a németnyelvű osztrák hatalmi elit akaratát hatékonyan érvényesíteni ott, ahol a lakosság többsége legfeljebb „konyhanyelvi” szinten tud németül. Így az 1850-es évek elején megindultak az államigazgatás alapjait jelentő jogi és politikai terminológia német-cseh szótárának munkálatai P. J. Šafařík részvételével, és hasonló projektek jelentek meg Bécsben a horvát és a magyar nyelv vonatkozásában.

A cseh-magyar szótárírás így tulajdonképpen csak a 20. században kezdődött el. Nincs szükség e történet ismertetésére, hiszen a mindannyiunk által jól ismert kétkötetes, „nagy zöld”, Dobossy László professzor főszerkesztésével készült Cseh-magyar szótár (1960) előszavában minden lényeges információ (magyar és cseh nyelven egyaránt) megtalálható. Címszavakban azonban foglaljuk össze a lényeget: František Brábek úttörő jellegű 1910-es és 1912-es magyar-cseh és cseh-magyar szótárai után a „profi” szótárírás csak a második világháborút követő időszakban kezdődött. Az 1951-ben indult vállalkozás a két Tudományos Akadémia együttműködésének eredménye volt, mely a Magyar Népköztársaság és a Csehszlovák Köztársaság közötti kulturális egyezményen alapult. Az Előszó arra is választ ad, hogyan lehetséges, hogy majdnem előzmények nélkül, rövid idő alatt (1951-1957) elkészült a több mint 80 000 címszót tartalmazó, „nagy” kétnyelvű cseh-magyar szótár, amikor Magyarországon Országh László még csak dolgozott első, nagy angol-magyar kétnyelvű szótárán, mely a további kétnyelvű szótárak mintájaként szolgált. A cseh-magyar nagyszótár az „új kor új típusú” szótára lett: olyan kollektív munka, amelyben „mind magyar, mind csehszlovák részről, több száz szakmai tanácsadó, valamint kutatóintézetek, klinikák stb. tudományos munkatársai működtek közre” (Előszó, X. old.). A másik legfontosabb előzmény pedig az volt, hogy éppen az 1950-es években fejeződött be a legnagyobb cseh értelmező szótár, a kilenckötetes, 250 000 szócikket felvonultató Příruční slovník jazyka českého (1935-1957) kiadása, ami lehetővé tette, hogy a „nagy zöld” biztos alapokra épüljön. A „nagy zöld” ifjabb „testvére”, Ladislav Hradský neve alatt, 1989-ben jelent meg. A Magyar-cseh nagyszótár szerkesztése (Stelczer Árpád, Vladimír Šmilauer, Vladimír Mišík és Halász András részvételével) 1971 és 1981 között zajlott, de még mindig az 1951-es egyezménynek köszönhetően, és lényegében a Dobossy-szótár párjának tekinthető.

Annak ellenére, hogy a mai lexikográfiai szemlélet „rossz hagyománynak” tartja a kétnyelvű szótárak gyakorlatát, főleg azt, hogy az „egynyelvű”, értelmező szótár anyagát veszik alapul (vö.: Manuál lexikografie, Praha 1995, 232. old.), mégis azt kell gondolnunk, hogy a „hazai”, egynyelvű szótárírás kultúrája döntő hatással volt az első „nagy” kétnyelvű szótárak megjelenésére. Most tekintsük át röviden a magyar helyzetet is.

Kiss Gábor azt írja, hogy a 20. század első felében a magyar szótárirodalom elmaradt a nemzetközi színvonaltól, ami visszavezethető a vesztes I. világháborút követő tragédiára és az igen nehéz gazdasági helyzetre is. Alig születik a kor nemzetközi, tudományos színvonalán álló, nagyobb szótár. Fájdalmas, hogy Gombocz Zoltán és Melich János szakszerű magyar etimológiai szótára, melynek munkálatai igen elhúzódtak, hiszen 1914-től 1944-ig tartottak, csak füzetekben tudott megjelenni. A 17. füzettel, a ,,g’’ betű közepén a munkálat örökre abbamaradt. A magyar szavak etimológiájának szótárba foglalása a központosított, pártállami időkre esik. Benkő Loránd vezetésével igen nagy szakértelemmel rendelkező lelkes szerkesztő csapat három nagy kötetben és egy mutatókötettel 1967 és 1976 között jelentette meg A magyar nyelv történeti-etimológiai szótárát. A szótár napjainkra teljesen elfogyott, antikváriumokban, ha nagy ritkán felbukkan, csillagászati árakon adják el.

A második világháborút követően a magyar szótárirodalmat világszínvonalon három kiemelkedő egyéniség képviselte: Országh László, O. Nagy Gábor és Kiss Lajos.

Országh László nemcsak az angol-magyar nagyszótáraknak volt főszerkesztője, hanem a hétkötetes A magyar nyelv értelmező szótára munkálatait is irányította. Az 1959 és 1962 között megjelent szótár 58 000 címszót tartalmaz. Értelmezi őket, és használatukat a magyar irodalom klasszikusaitól vett példamondatokkal szemlélteti. E hétkötetes szótárnak 1972-ben megjelent egy egykötetes kicsinyített változata is, már példamondatok nélkül: Magyar értelmező kéziszótár címmel. Ez 68 000 címszót tartalmaz. A magyar szótárkiadás nehézségeire és sajátos helyzetére mutat rá, hogy 1972-től 2003-ig az Akadémiai Kiadó változatlan formában adta ki. Felújítása 2003-ban fejeződött be Pusztai Ferenc vezetésével.

A szóláskutatás, a közmondások különféle szótárakban való közreadása minden korban hálás és divatos nyelvészeti feladat volt. A frazeológia igazi szakértői azonban kevesen vannak. Az 1950-es évektől O. Nagy Gábor munkásságával a magas színvonalú magyar frazeológiai kutatás felgyorsult. Az elméletileg igen képzett kutató a Magyar szólások és közmondások szótára című, majdnem 900 oldalas munkájában 1966-ban 18 000 szólást ad közre, és magyarázza őket. Ez az egyik legnépszerűbb magyar szótár. Az alapfokú oktatástól kezdve az anyanyelvi nevelés egyik, igen széles körben használt könyve. Majdnem minden magyar családban megtalálható.

Kiss Lajos akadémikus, szótáríró 81 éves korában, 2003-ban hunyt el. Személyében a magyar lexikográfia egyik legnagyobb alakját vesztette el. Mind elméleti, mind szótárírói tevékenysége gazdag. Részt vett a Történeti-etimológiai szótár szerkesztésében. 1985-től 1998-ig vezette A magyar nyelv nagyszótára munkálatait. A Földrajzi nevek etimológiai szótára élete főműve. A szótár először 1980-ban jelent meg, majd kibővítve két kötetben 1988-ban. Több, mint 13 000 földrajzi név etimológiai magyarázatát adja meg. Kiss Lajos nagy tudású szlavista volt, többek között a cseh szótárírás legnagyobb magyarországi szakértője. Átdolgozta és felújította Hadrovics László és Gáldi László először 1959-ben megjelent orosz-magyar nagyszótárát. Sajnos, a kiadást elsodorta az 1989-1990-es rendszerváltás, a szótár könyv alakban a mai napig nem jelent meg, csak elektronikus változata, CD formában létezik.

Kiss Lajos nevéhez fűződik az ún. Akadémiai nagyszótár legújabb - bár több mint 100 (!) éves - története. E monumentális projekt sorsát így foglalja össze Kiss Lajos akadémikus: „A magyar nyelvtudomány múlt század végi nagy fellendülésének időszakában, 1898-ban született meg az a terv, hogy a háromkötetes Nyelvtörténeti szótár (1890-1893) folytatásaként el kell készíteni egy Akadémiai nagyszótárt, amelynek 1898-ban megindított anyaggyűjtése az akkori elgondolások szerint másfél évszázadra terjedt volna ki, 1750-től … 1900-ig. Az anyaggyűjtés, azaz a szótári cédulák kézírásos készítése mintegy hét évtizeden át folyt … Az 1970-es évekre pedig 4,5-5 milliónyira becsült szótári cédula gyűlt össze … (de) maga a tervezett Nagyszótár … nem valósult meg … A kudarc legfőbb okát azonban abban kell látnunk, hogy a nagyszótári munkálatok egymást váltó irányítói nem tudtak megegyezni, mit is akarnak voltaképpen, milyen legyen, mit tartalmazzon a nagyszótár … 1984. február 28-án fordulat állt be a Nagyszótár ügyében. E napon a Magyar Tudományos Akadémia Elnöksége … úgy határozott, hogy megfelelő anyagi eszközök biztosításával megindítja A magyar irodalmi és köznyelv nagyszótára számítógépek felhasználásával végzendő munkálatait …” (Magyar Nyelv 85/1989: 129-131). Az azóta eltelt húsz év sem volt azonban elegendő ahhoz, hogy a Nagyszótár elkészüljön, megvalósult viszont annak elektronikus adatbázisa - az ún. Nagyszótári korpusz, amely interneten is hozzáférhető.

A magyar szótárírás mai állapotát Kontra Miklós nyelvész következőképpen látta néhány évvel ezelőtt: „A II. világháborút követő négy évtizedben sok jó szótárat írtak hazánkban … A kor a magyar szótárírás aranykora volt. Az aranykor, bár a benne élő és alkotó szótárírók akkor aligha érezhették aranykornak, 1997-re drasztikus egyértelműséggel véget ért … A legújabb, sorsfordító esemény a csődbe jutott Akadémiai Kiadó eladása volt. A hazai szótárak túlnyomó többségét ez a kiadó adta ki. Voltak neki a lexikográfiához értő munkatársai is, ezeket az új holland tulajdonos 1997 tavaszán elbocsátotta … Egy korszak véget ért. Olyan korszak volt, amikor a magyar szótárok kiadását bőségesen támogatta a magyar állam, s a vásárlók sok jó szótárhoz juthattak hozzá, megfizethető áron. Most valami más következik, hogy pontosan mi, nem tudhatjuk.” (Szavak - nevek - szótárak, Bp., 1997:228-229)

Ma azonban - sajnos - már tudhatjuk, mégpedig a cseh-magyar szótári „ügy” legutóbbi példáján. 1999 februárjában Csémy Tamás, a budapesti Cseh Centrum akkori igazgatója kezdeményezésére összeült egy tanácskozás Rudolf Jindráknak, a Cseh Köztársaság nagykövetének védnöksége és Nyomárkay István professzor, az ELTE Szláv és Balti Intézete igazgatójának elnöksége alatt. A tanácskozás résztvevői - neves magyar és cseh szótárírók, számítógépes szakemberek (teljesség igénye nélkül csak néhány név: František Čermák, Gál Jenő, Halász András Prágából, Pajzs Júlia, Váradi Tamás, Prószéky Gábor Budapestről) - azzal a nem titkolt szándékkal jöttek össze, hogy előadásaikban felhívják a figyelmet két alapvető dologra: az első az, hogy szükség van egy új, korszerű cseh-magyar (magyar-cseh) szótárra, a másik az, hogy a mai magyar és cseh lexikográfia rendelkezik minden olyan szakmai tudással és modern technológiai háttérrel (itt főleg a két országban már működő számítógépes nyelvi korpuszokra gondolunk), hogy a kor igényeinek megfelelő, valóban új, legalább középméretű kétnyelvű szótár megszülethessen. A tanácskozásra meghívták többek között a „holland tulajdonosú”, magyar Akadémiai Kiadó képviselőit is. Az általuk adott válasz igen rövid volt, kezdeményezésre nem alkalmas: még a tanácskozás vége előtt, megtagadva a kerekasztal-beszélgetésben való részvételt, távoztak. Ezzel egyértelművé tették, hogy „egy korszak véget ért”, azaz, ami a szótárírás és kiadás téren nem üzlet, az feledésre van ítélve. (1997 óta az Akadémiai Kiadó nem vállalkozott új, nagy, kétnyelvű szótárak kiadására. Megszerezve viszont a kiadói jogokat a régi, „klasszikus” kétnyelvű szótárokra, mint amilyen például Országh László Angol-magyar szótára volt, kisebb ráfordításokkal, „felújította” azokat, és piacra dobta - „piaci áron”. Az így keletkezett „új” angol, német, francia szótárakkal kapcsolatos kritikáktól sokáig igen hangos volt a magyar közvélemény, a diákok, az egyetemisták és szüleik azonban - jobb híján - mégis vásároltak a „klasszikus” sorozatból…)

A cseh-magyar (magyar-cseh) szótár „ügye” csupán egy mozzanat a jelenlegi nyelvpolitikában, adalék a kisebb nyelvek helyzetéhez. A magyar közoktatás irányítói, például, a közelmúltban komolyan foglalkoztak az egész magyar egyetemi szlavisztika - azon belül az egyetemi szintű cseh nyelvoktatás megszüntetésének gondolatával. Más példa: abszurdnak tűnik, de jelenleg egész Magyarországon nincs olyan nyelviskola, amely vállalkozna az akkreditált cseh nyelvvizsgák lebonyolítására. Az ok: évente annak a néhány tucat jelentkezőnek a levizsgáztatása, akik cseh nyelvtudásukról szeretnének bizonyítványt kapni - nem üzlet. Ha valaki ma cseh nyelvből szeretne vizsgát tenni, ki kell fáradnia, mondjuk, Brünnbe vagy Prágába… De további megoldatlan probléma az ott szerzett nyelvvizsga honosítása.

Ma egymás nyelvének ismerete helyett inkább valamelyik nagy, „világnyelv” segítségével kommunikálunk. Úgy tűnik, hogy ez a nyelv egyre inkább az angol lesz. Nemzetközi konferenciákra ma már szinte kizárólag ezen a nyelven hívják meg Csehországba a résztvevőket. (Olyan abszurd helyzet sem ritka, amikor cseh irodalmi konferenciákra is angolul megy a meghívó!) „Ez a világtendencia, nincs ellene mit tenni” - vonja meg mindenki a vállát, amikor a nemzetközi kommunikáció problémáiról esik szó. Hiszen, ha EU-vá kitágult világunkban egyre fontosabb lesz a más népekkel folytatott kommunikáció, és ez magával hozza a közös nyelv szükségességét, nyilvánvaló, hogy minél többen beszélnek egy azonos nyelvet, annál nagyobb a valószínűsége a kölcsönös megértésnek. Mivel nem tanulhat mindenki sok nyelvet, legjobb ha mindenki ugyanazt a közvetítő nyelvet ismeri. Tehát fölösleges, hogy magyarként csehül, vagy csehként magyarul (később majd akár németül, olaszul, franciául) tanuljunk, elég ha mindenki tud - angolul.

Nemigen gondoljuk végig, hogy talán éppen most készülünk „önként és dalolva” feladni azokat a hallatlanul fontos nyelvi vívmányokat, melyekért 19. századi elődeink a német nyelv ellenében olyan keserves harcot vívtak. Hiszen a „praktikum” egyre inkább azt fogja kívánni, hogy a „kis nyelvek” helyett a mindenki által ismert közvetítő nyelvet alkalmazzuk: előbb csak a közös gazdasági, jogi, műszaki stb. dokumentumokban, majd a nagyobb nyilvánosságra számító könyvkiadásban. Aztán már a gondos szülők, akik gyermekük karrierjét veszik számításba, igyekezni fognak - ha anyagilag megengedhetik - a gyereket eleve idegen tannyelvű iskolába adni. Így szorul majd egyre inkább háttérbe az anyanyelv, illetve hasad reménytelenül ketté a társadalom azokra, akik bírják, és azokra, akik nem bírják a közvetítő nyelve(ke)t.

Talán túl sötét a kép, amit itt - a jelen tendenciái alapján - a jövőbe kivetítünk. Annyi azonban biztos, hogy közvetítő nyelvre szükség lesz, és ha ez a nyelv egy nemzetnek a nyelve lesz, a többi nemzet, főleg a „kicsik”, ledolgozhatatlan hátrányba kerülnek. Méltányos és valóban demokratikus megoldást csak az jelentene, ha minden nemzet fiának egyformán szembe kellene nézni a nyelvtanulás problémáival, ha senki nem kapja készen a magas szintű és árnyalt kommunikáció lehetőségét, amíg mások éveket töltenek nyelvek biflázásával. Ez pedig csak egy mindenki számára „idegen”, mesterséges nyelvvel - leginkább az eszperantóval - lenne lehetséges. Ez ma nagyon utópisztikusan hangzik, de gondoljunk bele: ha az EU képes volt bevezetni a semleges, minden nemzet számára „idegen” pénzt, az eurót, nem volna a következő ésszerű - minden nyelvet és kultúrát egyenlő helyzetbe hozó - lépés bevezetni közös nyelvként a semleges eszperantót? A gazdasági számítások is e mellett a megoldás mellett szólnának. Remélhető-e, hogy az egyes nemzeti érdekeken és az előítéleteken előbb-utóbb felülemelkedik a ráció?

Fedoszov Oleg - Heé Veronika