A „deáki tett” közép-európai térben

Kapcsolatok és ellentétek a kiegyezés küszöbén

Deák Ferenc (1803-1876) a XIX. századi magyar politikai gondolkodás egyik legjelentősebb alakja. Nem véletlenül nevezték már kortársai a haza bölcsének: rokonszenves egyénisége szinte egyedülálló erkölcsi tisztasággal és kivételes politikai realitásérzékkel párosult. A dunai monarchia bukása, a történelmi Magyarország területének felosztása viszont utólag megkérdőjelezte a deáki tett - a kiegyezés - helyénvalóságát, s a mai közgondolkodást jobbára csak politikájának következményei izgatják. Ennek tudható be, hogy a szélesebb közvélemény előtt Deák neve csak a kiegyezéssel forrt össze, s életútjának korábbi állomásai sokkal kevésbé ismertek, mint Széchenyi, Kossuth és a reformkor többi vezető alakjának pályája.

Pedig annak ellenére, hogy Deák alkatából adódóan nem szívesen vállalta a követi megbízatást, már a harmincas évek közepén átvette a liberális ellenzék parlamenti szóvivőjének szerepét, s az 1839-40-es országgyűlésnek ő volt a vitathatatlan vezéregyénisége. Kivételes jogi felkészültsége ügyes taktikai érzékkel párosult, de ellenfeleit is lefegyverezte, hogy láthatóan hiányzott belőle a hiúság és a karriervágy. Már fiatalon legendás volt szerénységéről és visszahúzódó életmódjáról - a leírások puritán fekete öltözetben, szájában füstölgő szivarral, kezében faragott sétapálcával ábrázolják. A tőle bölcs gondolatokat váró követeknek általában anekdotákkal válaszolt. Politikai sikerének titka azzal magyarázható, hogy a tradicionális rendi felfogáson messze túlmutató liberális meggyőződését hozzá tudta igazítani a rendi-sérelmi politizálás hagyományához, nyelvezetéhez. Értelmezésében a magyar királyság különállása - mely közjogi értelemben többé-kevésbé valóban létezett - mint a nemzeti önrendelkezés liberális elvéből következő, a törvények és a szokásjog által szentesített állapot jelent meg. Tisztában volt vele, hogy a jogvédelem politikája mögé könnyebben felsorakoztatható a nemesség, mint a liberális társadalmi reformok mögé. Nehéz helyzetekben is az elvfeladás nélküli átmeneti visszavonulás mesterének tekintették. A liberalizmus alapértékeit azonban nem tekintette alku tárgyának: a minden ember veleszületett jogára hivatkozó természetjog alapján állt. Szabadelvűségére jellemző, hogy bár magánéletében hívő katolikus volt, a közéletben liberális meggyőződését követve szembeszegült az egyházzal, amikor az megtagadta a vegyes házasságok elismerését, amennyiben a más vallású házastárs nem kötelezte magát arra, hogy gyermekeit katolikus hitben neveli.

Kétségtelen, hogy az 1840-es évek második felében Deák pályáján törés következik be. 1845 őszétől különböző testi és lelki betegségek gyötörték, depressziós rohamai miatt gyakran küszködött fizikai rosszulléttel, így alkalmatlanná vált a pártvezetésre. Politikai borúlátása és betegsége miatt ekkor visszautasította a felkérést, hogy Pestre költözzön. Mint Kossuthnak írta, a „becsület és a kötelesség” parancsára hallgatva kész a „siker reménye nélkül” részt venni az ellenzéki mozgalom szervezésében. Ugyanerre hivatkozva 1848-ban csak kényszerből fogadta el Batthyány felkérését az első felelős kormányban való részvételre, mert a kijelölt kormányfő nélküle nem vállalta a tisztséget. Deák világosan érezte a forradalmi változásokkal együtt járó felhevült politizálás veszélyeit, amikor könnyen kicsúszhat a talaj a józan kiegyenlítésre törekvő politikus lába alól. Alkatából adódóan is távol állt tőle az érzelmek szenvedélyes felkorbácsolása. 1848 nyarán az olasz frontra küldendő magyar alakulatok ügyében a végsőkig ragaszkodott az alkotmányosság szelleméhez, mely szerint a pragmatica sanctio sérelme nélkül nem lehet megtagadni a Lombardiába küldendő katonai segélyt. Deák, aki a reformkorban erőteljesen támogatta a nemzetiségi konfliktusokat gerjesztő magyar nyelvtörvényeket, minisztersége idején beigazolódni látta a pánszláv mozgalmakkal kapcsolatos korábbi veszélyeket. 1848 áprilisában írt egyik levelében a szláv népek kitöréssel fenyegető mozgalmait nevezte a független magyar államra leselkedő legnagyobb veszélynek. Ebben a konfliktusban a két alapvető koreszme: a liberalizmus és a nacionalizmus nehezen kibékíthető céljai szikráztak össze. A nemzeti önérdektől vezettetve sem Deák, sem a szláv népek vezető politikusai nem találtak - talán nem is találhattak - mindenkit kielégítő megoldást. Ezzel magyarázható, hogy a XIX. századi liberalizmus nemes ideáljai feloldódtak a nemzeti „erőviszonyokon” alapuló, ezt fetisizáló pragmatikus politikai gyakorlatban.

Az udvarral történt szakítás után, 1848 októberétől Deák „bölcsességbe burkolá magát”, elnémult, annál is inkább, mert Kossuth többször is figyelmeztette, hogy ne álljon az útjába. Bár politikáját veszedelmesnek tartotta, nem lépett fel Kossuth ellen, mivel úgy látta, a belső meghasonlás nemcsak Kossuth terveit, de saját törvényes politikáját is megbuktatná. Pest eleste után Deák kötelességének érzete, hogy kövesse az országgyűlést Debrecenbe, de a megszálló osztrák hatóságok olyan feltételhez kötötték az útlevél kiadását, amit nem vállalhatott, s visszatért zalai birtokára.

Az önvédelmi háború bukása után a passzív ellenállást Deák nem „hirdette meg” a nyilvánosság előtt, de különböző tényezők szinte predesztinálták a passzív rezisztencia élő szimbólumának szerepére. Kehidai birtokán élte a vidéki köznemesség életformáját, vendégeket fogadott, anekdotákat mesélt, s mintegy habitusával is a nemesség életviteli mintáit jelenítette meg. Mindamellett bizalmasai előtt néha „szellőztette a jövő esélyeit”. Valójában igen zárkózott és magányos ember volt, akinek a gazdálkodás is nehezére esett, úgyhogy 1854-ben birtokát évjáradékra váltotta, és Pestre költözött. Az Angol Királynő szállodában szerény három szobás lakást bérelt, ahol fogadta tisztelőit. A körülötte forgolódó szűkebb értelmiségi körön keresztül valódi informális nagyhatalommá, az ország legfontosabb közszereplőjévé vált.

A szóbeli kapcsolatok elsődlegessége miatt az ötvenes évekből nem állnak rendelkezésünkre pontos adatok Deák politikai nézeteiről, de nyilvánvaló, hogy az 1848-as törvények helyreállításának programját vallotta. 1859 után is a kivárás politikáját követte, s a kiegyezés lehetséges kiindulópontjának a 48-as törvények alapján összehívott országgyűlést jelölte meg. (Vele szemben Eötvös elfogadta az összbirodalmi alkotmányosság eszméjét, feladva a külön magyar alkotmány és államiság követelését.)

Az 1859-es vesztes háború után mintegy tíz évig tartott a birodalom államjogi átrendezése, amelyben a legkülönbözőbb tervek és kibontakozási kísérletek feszültek egymásnak. 1860-ban Ferenc József kibocsátotta az Októberi Diplomát, amely meghirdette az alkotmányos kormányzáshoz való korlátozott visszatérést. Az ezt követő év Deák politikusi pályájának csúcspontja. Mivel az Októberi Diploma kilátásba helyezte a rendi alkotmányosság alapját képező pragmatica sanctio érvényességének visszaállítását, ezt Deák is elfogadható kiindulópontként kezelte, ám a reformkori liberális hagyománynak megfelelően azt vallotta, hogy Magyarország önálló állam, s a törvények szerint csak az uralkodó személyén keresztül kapcsolódik a birodalom többi részéhez. Ezen túlmenőleg a királyt illető jogköröknek a magyar országgyűlés alkotmányos kontrollja alá kell kerülniük. A perszonális unió persze maximális program volt, amelynek realizálását a magyar elit csak egy kedvező külpolitikai fordulattól remélhette.

Az 1861-es országgyűlés - Hanák Péter szavaival - a „reménytelenségből fakadó intranzigencia” jegyében tárgyalta a magyar közvélemény által egységesen elutasított királyi előterjesztéseket. Deák háromórás - nyugodtan mondhatjuk: zseniális - második felirati beszéde lenyűgözte hallgatóit, bár mérsékeltebb álláspontot képviselt, mint az országgyűlés többsége és a lázas hangulatú közvélemény. A beszéd elismerte a dinasztia jogfolytonosságát, s a pragmatica sanctio leplébe csomagolva követelte az ország „alkotmányos önállóságát s törvényes függetlenségét”. A konkrétumok nyelvén ez a 48-as törvények, illetve az ország területi integritásának helyreállítását jelentette (értve ezalatt Horvátország és Erdély visszacsatolását). Deák és az országgyűlés természetesen tisztában volt azzal, hogy ezen az alapon nem lehetséges a megegyezés, hiszen a frissen kiadott birodalmi alkotmány (az Októberi Diplomát módosító Februári Pátens) a központosítás céljait követte. Az éppen hivatalba lépett új osztrák liberális kormány minden további egyezkedés előfeltételéül szabta, hogy a magyarok jelenjenek meg a szabadelvű alkotmányosság alapján álló birodalmi parlamentben. Az ultimátum elutasítása egyet jelentett a magyar országgyűlés feloszlatásával. Deák jól tudta, hogy sem az uralkodó, sem a liberális kormány, de kivált a magyar radikálisokat támogató hazai közvélemény nem áll készen a méltányos kiegyezésre, ezért nem tett elhamarkodott engedményeket. Kossuth úgy látta, az adott helyzetben az alku vagy a forradalom között választhat a kor magyar politikusa. Deák véleménye szerint becsületes alkura nem volt lehetőség, a forradalmat pedig nem óhajtotta, bár tettleg fellépni sem akart ellene. A jövő roppant bizonytalannak látszott, egy várható külháború a legellentétesebb forgatókönyveknek nyithatott utat. Deák azzal a kockázattal is tisztában volt, hogy a további passzív ellenállás gyengíti a magyar társadalmat, gyengítheti a magyar pozíciókat. Programként mégis a 48-as törvényességhez való kitartó ragaszkodást ajánlotta: „mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják, de amiről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz és mindég kétséges”.

Csehek és magyarok: föderalizmus vagy dualizmus

Tévedünk azonban, ha a kiegyezéshez vezető történelmi folyamatot csupán magyar szemszögből, illetve az ország és a bécsi udvar kötélhúzásának mentén értelmezzük. A kép sokkal összetettebb, hiszen tucatnyi nemzeti közösség volt érdekelve a birodalom átszervezésében, s ezek is különféle társadalmi csoportok és politikai irányzatok szerint rendeződtek. Ráadásul az egyes tartományok eltérő történelmi hagyományokkal, s ennek megfelelően sajátos jogállással bírtak (vagy legalábbis ezen alapuló követelésekkel léptek fel), s a legtöbb közigazgatási egység önmagában is különféle nemzeti ellentétek színtere volt. Az alkotmányos korszakban a birodalom Magyarországon kívüli részét csak az egyszerűség kedvéért nevezzük „Ausztriának”, hiszen a hivatalos megfogalmazás szerint a „birodalmi tanácsban képviselt tartományok és királyságok” névre hallgatott, s a magyar közbeszédben is a „lajtántúli területek” kifejezéssel illették. A magyar politikai elit a kiegyezéshez vezető úton tehát nem „Ausztriával”, még nem is az „osztrákokkal” egyezkedett, hanem az uralkodó által kinevezett - különböző összetételű és hátterű - kormányokkal, amelyek a császár intenciói szerint jártak el. Deákék a királlyal akartak megegyezni, s nem fogadták el tárgyalófélnek a birodalom másik felét.

Az alkotmányos korszak kezdetén az uralkodó váltogatta a konzervatív és a liberális forgatókönyvet: először a föderalisták, majd ismét a centralisták képviselte irányba lépett. Az 1860-ban kiadott Októberi Diploma a konzervatív arisztokrácia nyomására született meg, s megígérte az egyes tartományok rendi parlamentjeinek helyreállítását. Ennek eszmei programját a konzervatívok erős embere, a magyar Szécseny gróf dolgozta ki, megalkotva az egyes tartományok „történeti-politikai individualitásának” fogalmát, amely a történelmi jog alapján az egyenjogú tartományok önkormányzati rendszerét vázolta fel. Az arisztokrácia ugyanis szemben állt az abszolutizmust szolgáló német bürokraták központosított uralmával, s ezen az alapon közeledtek a félreszorított nemzeti mozgalmakhoz.

A fordulatot Prágában óvatos optimizmus fogadta. A nemzeti mozgalom vezetői cselekvési teret, az arisztokraták tömegbázist reméltek az alkotmányos lehetőségek együttes kihasználásától. Palacký 1849 elején a nyelvi-etnikai alapon kialakított tartománycsoportok merész tervét szorgalmazta, de 1860-ban praktikus okokból elfogadta a történelmi jogra hivatkozó főúri elképzeléseket. A nemzeti program módosítását Rieger hírlapi cikkei végezték el, melyekben a nyelvi nemzetfelfogás helyett a történelmi jogoknak adott elsőbbséget. Ennek viszonzásául Clam-Martinic gróf a lakásán kereste fel Palackýt, s a konzervatív arisztokraták lapja, a Vaterland a cseh nyelvi jogokért szállt síkra. Az együttműködésnek köszönhetően a prágai parlamentben a cseh nemzeti párt kitört elszigeteltségéből, hiszen a választási rendszer sajátosságai miatt a főúri párt képezte a mérleg nyelvét. Clam-Martinic arra is rábeszélte Riegert, hogy a cseh képviselők vegyenek részt az újonnan összehívott birodalmi tanács vitáin, mert itt a centralizáció ellenfeleit erősíthetik. Rieger és társai egy óvás kibocsátása után - melyben tiltakoztak az igazságtalan választási rend és a Cseh Királyság jogainak megsértése miatt - megjelentek a bécsi parlamentben, ahol a német klerikálisokkal, a lengyelekkel és a szlovénokkal együtt az ellenzéki kisebbséget alkották a kormányt támogató német liberálisok és az udvarhű ukrán képviselők kétharmados többségével szemben.

Közben ugyanis fordulat következett be az uralkodó által irányított sakkjátszmában. Az Októberi Diploma káoszt és ellenkezést váltott ki Magyarországon, s a német liberálisok felháborodással fogadták a konzervatív főúri csoport „államcsínyét”. A diploma megbukott, s az 1861-ben kiadott Februári Pátens a német polgárságnak kedvezett, mivel a központosított állam visszaállítását jelentette. Az osztrák-német sajtó ujjongással, Bécs kivilágítással fogadta a pátenst, amely alkotmányos parlamenti kormányzást ígért, jóllehet az uralkodó nem akarta feladni autokratikus hatalmát. Az 1848 óta megszelídült osztrák-német liberálisok úgy hitték, hogy a felülről kapott alkotmány biztonságos alap lehet saját politikai hatalmuk kiépítésére, s e hatalom védszárnyai alá - ha polgári szabadságjogokkal és parlamenti garanciákkal megbővítik - egész Németország is, Magyarország is belefér. Ezt az illúziót táplálta Schmerling államminiszter, az „alkotmány atyja”, aki fürdött a népszerűségben, jóllehet a központosított államot szolgálta. Liberalizmusa azonban csak addig terjedt, hogy nézete szerint erősítené a monarchiát, ha alárendelt szövetségre lépne a német középosztállyal. Schmerlinget elsősorban az Ausztria vezette német egység megteremtése izgatta, s Magyarországot illetően programja egyetlen szóban volt összefoglalható: „wir warten” - mi várhatunk. Ezt az ideiglenes állapotot nevezték nálunk „provizóriumnak”.

Létrejöhetett-e együttműködés ebben a helyzetben csehek és magyarok között? Nem alaptalan a kérdés, hiszen a cseh politikusok - egyezségre lépve saját tartományi arisztokráciájukkal - lemondtak a nyelvi-nemzetiségi határokhoz igazodó föderációs elképzeléseikről, ami egyet jelentett a magyar állam integritásának elismerésével. Elvileg tehát összebékíthetőnek látszott a Palackýék által képviselt „ausztroszláv” és a Béccsel megegyezni kívánó magyarok „ausztrohungarista” programja. A minimális közös alap a birodalmi centralizmus elutasítása volt. A magyarok ugyan a két birodalomfél dualista megszervezését kívánták, de ez nem jelentette azt, hogy a lajtántúli területek föderatív átrendezését eleve elutasították volna. 1861-ben a Deák irányvonalát követő Pesti Napló megértéssel kezdett írni a csehek nyelvi és közjogi követeléseiről: „A csehek állása világos és természetes. Nem ment ugyan politikai önzéstől, de az oly neme a politikai önzésnek, melyet nehezen lehet vétkül felróni valakinek. A csehek barátai az országok autonómiájának és a történelmi jognak, tehát elvben a magyar korona jogait is elismerik.” Néhány nappal később Kemény Zsigmond vezércikkben szögezte le: „a mennyire mi hódolunk Horvátország történelmi jogainak, annyira ismerjék el a Lajtántúlon is a cseh, a lengyel és az olasz birtokok önállóságát”.

A különbség azonban a cseh és a magyar álláspont között lényeges maradt. Palackýék ellenezték a dualizmust, mert Magyarországon ez a magyarok hegemóniáját jelentené a nemzetiségek fölött. Az ellentmondást Falk Miksa, a szláv szimpátiákkal nehezen gyanúsítható publicista próbálta feloldani a Pesti Napló hasábjain: „Magyarország lakosai nemzetiségi tekintetben különböznek ugyan egymástól, de mindannyian ugyanazon közjogi alappal, politikai jogaik ugyanazon forrásával bírnak, s ez a magyar alkotmány. (…) Politikai tekintetben homogén elemekkel van dolgunk, s ezeket a számtan szabályai szerint össze lehet adni. Egészen másképp áll a dolog Ausztriában. Ott nemcsak a nemzetiség, hanem a politikai jogok tekintetében is heterogén elemek vannak, melyeket egy összegbe egyesíteni lehetetlen (…) s a hány tartománya van Ausztriának, annyiféle a közjogi állás is.” S végül a verdikt, amely a magyar önszemléletnek hízelegve eszmei igazolást kínál az elkövetkező évek nemzetiségi politikájának: „a magyar centralisatio tehát életrevaló, igazság és jog szempontjából igazságos és alkotmányos; az osztrák pedig merevítő, igazságtalan, jogsértő és inconstitutionális”.

Egy magyar parlamenti bizottság még 1861-ben - az országgyűlés feloszlatása előtt - kidolgozta a nemzetiségi törvény később életbe lépő modelljét, amely két fő elvet tartott szem előtt. Először: „Magyarország minden ajkú polgárai politikai tekintetben csakis egy nemzetet, a magyar állam históriai fogalmának megfelelő egységes és oszthatatlan magyar nemzetet képezik.” Másodszor: „az országban lakó minden népek, névszerint: a magyar, szláv, román, német, szerb, orosz stb. egyenjogú nemzetiségeknek tekintendők, melyek külön nemzetiségi igényeiket az ország politikai egységének korlátain belül (…) szabadon érvényesíthetik”. A javaslat széles körű nyelvhasználati jogot kívánt biztosítani az alsó fokú közigazgatásban, a bíráskodásban, az állami oktatásban és az egyházi életben. Ebből a példásan liberális tervezetből nőtt ki az 1868-as nemzetiségi törvény, amely az egységes magyar politikai nemzet teóriája alapján nem ismerte el a nem magyar népek külön nemzeti létét és a hozzájuk rendelt önkormányzatot. A törvény legnagyobb hibája persze az volt, hogy messzemenően nem tartották be.

Mindezek ellenére az 1860-as évek közepéig folyamatos volt a párbeszéd a magyar liberálisok és a Palackýnál kevésbé magyarellenes ifjúcseh politikusok között. A fordulat 1865-ben kezdődött, amikor néhány hónap alatt az egész politikai építmény a feje tetejére állt. A magyarok óvatos szimpátiát mutattak a német liberálisok iránt, akik végre rájöttek, hogy a dinasztia nem tért meg az alkotmányos kormányzáshoz. A németek szövetségesek után néztek, hogy a liberalizmust rákényszeríthessék a dinasztiára. Mivel nem kívántak lemondani arról a mesterséges túlsúlyról, amelyet a választási rendszer biztosított számukra Ausztriában, ez a szövetséges csak Magyarország lehetett. Visszatértek oda, amit 48-ban képviseltek: a magyarok vezető szerepe Magyarországon az ára annak, hogy a németeké legyen a hatalom Ausztria többi részén. A porosz háború a küszöbön állt, a parlament leszavazta a költségvetést, Schmerling megbukott. Mindenki azt várta, hogy egy valóban liberális kormány lép a helyébe, ám az uralkodó féltette abszolutisztikus előjogait. Meglepetésre a konzervatív cseh arisztokratát, Belcredi grófot nevezte ki, aki ismét föderalista kísérletbe kezdett. A birodalmi parlamentet feloszlatták, az 1861-es alkotmányt pedig felfüggesztették. (Az átlátszó indok egyébként az volt, hogy az alkotmány nem lehet érvényben a birodalom egyik részén akkor, amikor a másik részével az uralkodó éppen most tárgyal a módosításáról.) Közben ugyanis Deák megírta híres húsvéti cikkét, melyben leszögezte: „készek leszünk mindenkor a törvényszabta úton saját törvényeinket a birodalom szilárd fennállhatásának biztosságával összhangzásba hozni”. Ez a kijelentés megnyitotta az utat a 48-as törvények módosítása, illetve a „közös ügyek” elismerése előtt.

Nem lehet itt célunk az elkövetkező két év rendkívül kusza történetének a felidézése. Csupán a cseh-magyar ellentétekre szorítkozunk, amely a birodalom föderatív átrendezésének egyik legfontosabb, de nem egyetlen akadálya volt. 1865 tavaszán, mintegy Deáknak válaszolva Palacký megkongatta a vészharangot. Az osztrák állameszme című cikksorozatában a dualizmust nevezte a szláv népekre leselkedő legnagyobb veszélynek. Ausztria hivatása a korona alá tartozó nemzetek egyenrangú föderációja lenne, a dualizmus viszont a német és a magyar elem igazságtalan túlhatalmát jelenti: „Ha a korszerű osztrák állam eszméje vereséget szenved, s az ellenkezője valósul meg; ha ez a sokszínű és a maga nemében egyedülálló birodalom nem a mindenkit egyformán megillető igazságot választja, hanem az egyik hatalmát a másik felett; ha a szlávokat valóban alárendelt fajjá és két másik nemzet uralmának tárgyává nyilvánítják, akkor a természet is jelentkezik majd a maga jogáért. (…) A dualizmus kihirdetésének napja a természet ellenállhatatlan erejénél fogva egyúttal a pánszlávizmus születésnapja is lesz, a legkevésbé kívánatos formában. (…) Mi szlávok őszinte fájdalommal, de félelem nélkül nézünk a jövő elébe. Léteztünk Ausztria előtt, s leszünk utána is.”

E fenyegető végszó ellenére a cseh politikusok ragaszkodtak a Habsburg monarchiához. 1865-66-ban egymást érték a kormányhoz címzett memorandumok, melyek a cseh korona jogainak helyreállítását, cseh udvari kancellár kinevezését, s a magyarországihoz hasonló kiegyezési feltételek elfogadását kérték. A helyi autonómia kiterjesztésében, a nyelvi egyenjogúsítás terén sikerült eredményeket elérniük. Kezdetben még a magyar sajtóban is találunk rokonszenvező cikkeket. 1865 őszén Reményi Károly, a Pesti Napló prágai levelezője megértéssel ír a csehek követeléseiről: „Kétségtelen, hogy a foederalisták nem fognak nyugodni addig, míg országukban nemzetiségüket, sőt nemzeti fölényüket biztosító államjogokat nem nyernek, s csak önámítás volna azt hinni, hogy a csehek a Lajtán inneni kis tartományokkal egy kalap alá szorítani, egy rangba helyezni engedik magukat.” Közös fellépésről azonban nem lehetett szó, mert Deákék érdektelenséget mutattak a birodalom másik felének belügyei iránt - nyilvánvalóan abból a megfontolásból, hogy ez fordítva se történhessék meg. A magyar politika már döntött: nem a lajtántúli nemzetekkel, hanem az uralkodóval és környezetével tárgyalja meg a kiegyezést. A magyar vezetők most már a birodalom másik felében se támogatták a föderalizmust, mert ez - Andrássy szavaival - „decomponálná a birodalmat”.

Az 1866-os év a porosz háború, illetve az uralkodó kegyeiért folytatott magyar és szláv versenyfutás jegyében telt. Ausztria kizárása a Német Szövetségből a csehekben azt a reményt keltette, hogy a német háttér elvesztése a nemzeti-föderatív átalakítás felé nyit utat. Rögtön Königgrätz után a szláv politikusok bécsi konferenciája nagyszabású tervvel állt elő. A központi kormányzat elismerése mellett javasolták, hogy a birodalom öt egyenrangú tartománycsoport szövetségéből álljon. Ezek: a német tartományok, a Szent Vencel- és a Szent István-korona országai, valamint Galícia és Bukovina, illetve a délszláv területek. A császár szívélyesen fogadta a Rieger vezette cseh küldöttséget, de a tervből nem lett semmi. Az ausztriai németek most jöttek rá arra, hogy ők inkább németek, mint osztrákok, s nem engedhetik meg, hogy az átalakítás után Cseh- és Morvaországban egy másik nemzet „elnyomja” őket. Ferenc József viszont meggyőződött arról, hogy a „közös ügyek” elfogadásával a magyarok nem veszélyeztetik a kül- és hadügyek feletti teljhatalmát. Sürgette az idő: a dualizmus biztos hátteret kínált a poroszok elleni revánshoz.

A kiegyezés után

Az 1867-es kiegyezés és a rá épülő dualista rendszer a közvélemény szemében nem volt más, mint az osztrák császár és a magyar nemesi osztályok kompromisszuma, amelyet a német liberális polgárság komoly latolgatások után végül is elfogadott annak érdekében, hogy biztosítsa saját hegemóniáját a szláv többség akaratával szemben. A birodalmi parlament csak utólag ratifikálhatta a megegyezést, s nem nyithatott róla vitát. Cserébe Ausztria is liberális alkotmányt kapott. A szláv népek közül csak a lengyelek kívánságait elégítették ki, kezükre adva Galíciát. Ettől kezdve a lengyelek mindvégig kitartottak a Habsburgok mellett, s a birodalmi parlamentben a németek oldalán megtörték a csehek és szlovének bojkottját. A cseh ellenállás elemi erővel tört ki, Prágában ostromállapotot hirdettek.

A külpolitikai kombinációk miatt azonban a dualizmus még nem szilárdult meg. A magyarok ellensúlyozására a császár még egy kísérletet tett. 1871-ben kinevezte a Hohenwart kormányt, amelynek legfőbb feladata a csehek megbékítése volt. Amnesztiát hirdettek, kiterjesztették a választójogot, ami véget vetett a német hegemóniának. A prágai parlament elfogadta a „sarkalatos pontokat”, amely a magyar kiegyezésnél szerényebb formában biztosította a cseh állam függetlenségét. A híres kilencedik cikkely kimondta a kétnyelvű adminisztráció bevezetését Csehországban. A német liberálisok azonban rögtön tiltakoztak, s Andrássy határozottan leszögezte, hogy veszélybe került a magyar kiegyezés. Az uralkodó meghátrált, s egy leiratban visszautasította a cikkelyeket.

A „trializmus” néven ismert cseh kiegyezés nem volt ugyan konföderációs terv, de utat nyitott volna egy olyan rendezés felé, amely a Monarchia valamennyi népének az önkéntes együttműködésén alapul. A császár azonban a német és a magyar vezető csoportok nyomására súlyosan megsértette a cseh közvéleményt. A magyarok hegemóniája zavartalan maradt, viszont megpecsételte a birodalom sorsát. A németek hatalmát csak úgy lehetett volna megfékezni, ha Ausztria többi népét, különösen a cseheket, kijátsszák ellenük. A magyar kiegyezést viszont csak úgy lehetett megkérdőjelezni, ha a cseheket és a németeket kibékítik. Ám minden megegyezés Ausztria népei között, bár meggyengítené a magyarokat, veszélyeztetné az uralkodó hatalmát is. A magyar hegemónia volt az az ár, amit az uralkodó hajlandó volt megadni hatalmának megőrzése érdekében. És mivel a magyar hegemónia a Habsburg Monarchia felbomlásához vezetett, Ferenc József a saját sírját ásta meg.

Ez utóbbi gondolatmenet a híres angol történész, J. P. Taylor könyvét követi. A magyar hagyományon nevelkedve bármennyire is berzenkedünk ellene, a lényeget illetően nehéz cáfolni. A kiegyezés Közép-Európa népeinek egészét érintette, nem volt csupán magyar ügy. A szűklátókörűen értelmezett nemzeti érdek persze valamennyi vetélytársat fűtötte, de ott és akkor a magyarok voltak nyerő helyzetben. Az események logikája azonban nem csupán politikai, hanem eszmetörténeti. A liberális nacionalizmus az egész térségben fordulóponthoz érkezett: a „szabadság és nemzetiség” már Eötvös által érzékelt konfliktusában a „nemzetiség” került az értékpiramis csúcsára. S ez egyre inkább azt sugallta, hogy a nemzeti célok érdekében minden eszköz megengedhető. A nemzeti egyenlőség korábbi igénye mindenütt könnyen átcsap a nemzeti szupremácia követelésébe. Ezen a határon egyensúlyoztak azok az erkölcsileg feddhetetlen gondolkodók is, mint Deák vagy Palacký.

Felhasznált irodalom

Deák Ágnes - Molnár András: Deák Ferenc. Bp., 2003.

Hanák Péter: 1867 - európai térben és időben. Bp., 2001.

Heiszler Vilmos: Magyar-cseh kapcsolatok a kiegyezés előtti években. In: A polgári átalakulás kérdései. Bp., 1984: 403-422.

Heiszler Vilmos: Ausztroszlavizmus - ausztrohungarizmus. A cseh föderalista elképzelések fogadtatása Pesten 1860-61-ben. Századok, 1985: 750-771.

Heiszler Vilmos: Magyar-cseh politikai kapcsolatok a Schmerling-provizórium idején. In: Hungaro-polonica. Bp., 1986: 118-127.

Jászi Oszkár: A Habsburg monarchia felbomlása. Bp., 1983.

Kořalka, Jiří: Češi v habsburské říši a v Evropě 1815-1914. Praha, 1996.

Kořalka, Jiří: František Palacký. Praha, 1998.

Šmerda, Milan: Ferenc Deák o Češích a perspektivách monarchie v r. 1842. Český časopis historický, 1993/4: 567-581.

Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Az osztrák-német liberálisok útja a kiegyezéshez. Bp., 1976.

Taylor, J. P.: A Habsburg Monarchia 1809-1918. Bp., 1998.

Urban, Otto: Česká společnost 1848-1918. Praha, 1982.

Berkes Tamás