Hrabaliana II.

Családi kör: az emlékezés csendje

Hrabal tündéri realizmusa módosult a hetvenes években. A szövegformálás nyugodtabbá, letisztultabbá és egyszersmind líraibbá vált: az emlékezés, az eltűnt idő keresése a korábbinál nagyobb hangsúlyt kap. A poétika változását - legalábbis kezdetben - tematikus elemek kényszerítik ki, mivel a múlt megidézése átszabja az elbeszélő és a történet viszonyát. Hrabal most nem egyszerűen hallgatódzó krónikás, aki ellesett szövegekkel zsonglőrködik, hanem befelé figyelő filozófus, aki saját értékrendjének a gyökereit szemléli. Gyermekéveit „átámító” trilógiája, melyben a családi krónika eseményei feloldódnak egy Elba-parti kisváros letűnt mesevilágában, igazából az egyszerű és becsületes élet csodálatos rendjéről szól. A szöveg himnikus áradású, de minden részletében konkrét; egy valódi világ teljessége előtt tiszteleg, de nem andalít el a jó és a rossz tudását illetően.

A hatvanas évek végén megkezdett „sörgyári” ciklus három kötetből áll: Sörgyári capriccio (Postřižiny, 1976), Díszgyász (Krasosmutnění, 1979), Harlekin milliói (Harlekýnovy milióny, 1981). A sorozat első darabja a legismertebb, melynek elhibázott magyar címe épp a jelentésvilág fedőlapját sikkasztja el. Van itt persze „kapriccsó”, szeszélyes zenei szerkesztés bőven, csakhogy az eredeti cím - Nyiratkozások - második jelentésén van a hangsúly. A hősnő hajának levágása ószláv avatási szertartásra utal - és a történet lényege épp a beavatás. A lehulló csodás hajkorona többszörös jelkép, melynek szintjei egymásba ágazva adnak ki egy szólamot: a szabadság veszélyes nagyszerűségének himnuszát.

Azonban a hajvágás csupán a kisregény utolsó mozzanata, szimbolikus zárlata. A történet az ide vezető útról szól. A hősnő, a szerző édesanyja fiatal, boldog, életerős asszony. A természet gyermeke: önmagát tanítja, amint élvezi a szép és kellemes dolgokat. „Mám ráda” - szeretem, mondja a világnak. Maryška játékos vadóc, akiben kemény erő és természetes vadság lakozik: felfedezi és keresi a veszélyt, küzd a saját különállásáért. Férje, a szerző apja megfontolt bürokratának látszik: óvatos, prűd és konformista. A házasság mégis harmonikusnak mondható, kölcsönös szereteten alapul. A két életfelfogás ellentéte Pepin bácsi alakjában ölt testet: a férj nehezen türtőzteti magát különc bátyjával szemben, az asszony viszont játszótársra talál benne. Pepin szintén az élet élvezője, gyerekes ötletek és fantasztikus történetek záporoznak teátrális előadásaiból, de narcisztikus jelleméből hiányzik Maryška természetessége. A bácsi megjelenése így is gyújtópontjává válik annak a lázadásnak, amelynek révén az asszony eljut önmaga sorsának szemléletéig. A hajvágás jelképes aktusa ennek az önreflexiónak a kezdetét jelzi.

A jelkép legáltalánosabb szintjét a sors feltárulása: a szabadság betörése adja. A beavatás egyszerre veszteség és nyereség. A szertartás révén a természeti ember elveszti naivitását, a biológiai rendbe való beágyazottságát, de ugyanakkor kinyílik előtte a szabadság kockázatos világa, az egyéniség felépítésének lehetősége. A változás egyszerre irracionális és szükségszerű. A szertartás olyan, mint a köldökzsinór elmetszése: át kell esnünk rajta, ha önálló útra lépünk. A rövid hajforma megváltoztatja Maryškát, új karaktert, új lelki tartalmat ad neki. A beavatás nyomán felbomlik az idő statikus állapota, hiszen a hősnő önmagára irányuló tudása időrendet feltételez. Egy másik korszak kezdődik, amelynek történetét a szerző már nem mondja el.

A Sörgyári capricciót úgy is olvashatjuk, mint a régi cseh élet portréját. A gyengéd előadásmód emlékeztet az anekdotikus cseh próza klasszikus remekére, Božena Němcová Nagyanyó (Babička, 1855) című regényére, de Hrabalnál az idillikus életkép nem csupán pasztellszínű képek sorozatából áll. Nála a cselekmény mosolygósan vibráló groteszk elemekkel töltődik fel, a bájos történet túllendül a reálisnak tartott hétköznapi világon. Ebben a közegben születik meg az önértelmezés motívuma, amely mintegy ellenpontozza a statikusan groteszk játékot. Valódi fordulat előhírnöke ez Hrabal pályáján. A korábbi elbeszélésekben a szélhámos, a szemfényvesztő, az egész világot ámító főhős öntudatlanul hazudozza végig az életet - mint néma állat, nem tud saját sorsáról. Ám Maryška, a homokszínű sörgyár gondnokának a felesége eljut a maga alkotta személyes lét küszöbére. Ez az önreflexió teljesedik ki a Harlekin millióinak lapjain, amikor egy borzalmas - metafizikai töltésű - vihar feldúlja a rosszul megtervezett családi házat, rácsapva a fedelet az asszony múltjára.

A trilógiát lezáró kisregény címe egy régi némafilm könnyes-bús dallamát idézi fel. Ám ez a dallam most nem a pergő filmkockákat kíséri - vélhetőleg a csókjelenetet -, hanem a pusztulást, a csendes és lassú haldoklást, mert a szomorkás hegedűszó egy nyugdíjasotthon vezetékes rádiójából szólal meg, annak állandó műsorszámát képezvén. Ebben az otthonban, az Elba-parti kisváros, Nymburk fölé magasodó barokk kastélyban morzsolják utolsó éveiket a regényfolyam ismert hősei. Életkedvük, egyéniségük azonban nem a régi: Pepin bácsi némán, magatehetetlenül haldoklik, Francin mániákusan a rádió híreit hallgatja, s csupán Maryška - az elbeszélő - törekszik, testi romlását meghazudtolva, saját sorsának és a körülötte összeomlott világnak az értelmezésére.

Az emlékezetet, a kisváros múltját hívja segítségül a hősnő, hogy a szociális otthonná átvedlett kastélyban megtalálja végre saját személyes identitását. Ám az az érzés, ami az idő feltárultával hatalmába keríti, legalább annyira tragikus, mint felemelő. A kastély parkjában a barokk szobrok saját ifjúságára emlékeztetik, de a klasszikus építészeti együttes pusztulása nem csupán az egyéni elmúlásra, hanem a kultúra - mi több: a kultúra korának - eltűntére figyelmeztet. (Tegyük hozzá, a kastély egykori tulajdonosa, Špork gróf neve fogalom a cseh barokk tisztelőinek szemében.) Az emlékek megidézésében három idős férfi játssza a főszerepet, akik egymás szavába vágva - pontosabban: egymás mondandóját szigorúan méricskélve - adják elő a városka múltjának gyönyörű történetét. A sziporkázó, fantasztikus sodrású mese szinte eltörli a hétköznapi realitást. Akkor is így van ez, amikor az emlékezők a kihalt városon vezetik végig az asszonyt, az ablakok mögül megannyi televízió kékes fénye sugárzik (valami „fontos futballmeccset” adnak, amit „buzdító rikácsolás” kísér). Aztán a múlt felidézésének csúcspontján egy frenetikus „Gól!” kiáltás szakítja meg az előadást.

Ezért oly felkavaró, amikor a regény végén megértjük: a három emlékező férfi csupán Maryška fantáziájában létezik, akinek belső történetét - az eredendő vitalitáson túl - immár az intellektuális bátorság is jellemzi. Mégis, rendjén való ez a megoldás, mert illeszkedik Hrabal művének gondolati ívéhez. Eszerint korunk hőse az új keletű tömegtársadalmak karámjai között nem lelhet magára: személyisége megőrzését - mi több: kitalálását - csupán az unalmas átlagtól elrugaszkodva keresheti. Abban az eltűnőfélben lévő kultúrában, amelynek ezernyi szokását, értékrendjét követve az egykori szemfényvesztők kihátrálnak az életből.

Berkes Tamás
(Michal Tůma felvétele)